Dr. Bogár László írása
Végveszélyben
Az elmúlt két hét során a forintárfolyam és a BUX-index vészjósló zuhanásával
párhuzamosan újra megkezdődött az államcsőd fenyegetésének örvénylése a
közbeszédben. Az örvény azért lehet a legpusztítóbb metafora az embernek,
mert éppen a lét legmélyebb rétegeit roncsolja szét. Mivel az örvénnyel
a szembeszállás nem is értelmezhető, így marad a menekülés. Csakhogy a
társadalomlélektan régóta ismeri az önbeteljesítő jóslat fogalmát, így
könnyen előfordulhat, hogy éppen a pánikszerű menekülés teljesíti be azokat
a szörnyű történéseket, amelyek elől elmenekülni szeretnénk. Ez igaz az
államcsődre is.
Államcsődről akkor beszélhetünk, ha az állam képtelen teljesíteni a kötelezettségeit,
vagyis nem fizet kamatokat, nem törleszt, nem, vagy csak korlátozottan fizet
bért az alkalmazottainak, illetve nyugdíjat az erre jogosultaknak. Fontos
azonban rögzítenünk, hogy az IMF-hitelkeret létezése az előttünk álló minimum
egy év során ennek bekövetkeztét egyértelműen kizárja. Az államcsőd fenyegetésének
karnyújtásnyira lévő realitásként való beállítása tehát nagy valószínűséggel
éppen azok által tudatosan terjesztett rémhír, akik hatalmas üzleti lehetőséget
(is!) látnak Magyarország felszámolásában.
Aligha véletlen egybeesés, hogy éppen akkor vált október óta újra hisztérikus
toposszá az államcsőd, amikor egyes londoni pénzhatalmi struktúrák elkezdték
felépíteni a szeptemberre 550 forintos eurót váró pozíciókat. Bár a hírek
szerint azóta már felszámolták ezeket a kötési zónákat, de önmagában is elgondolkodtató,
hogy az uralkodó szemléletmód mint "realitást" fogadja
el azt, hogy tízmillió ember mérhetetlen szenvedésének kiváltása pénzpiaci "tranzakció" tárgya lehessen. Hisz aligha gondolhatjuk komolyan, hogy akik ilyen pozíciókat
nyitnak, azok nem fognak mindent megtenni a ránk végzetes várakozásaik sikeréért.
Ahogyan azt már megírtam (Valutaalap, verőlegények, védelmi pénz címmel http://www.magyarhirlap.hu/Archivum_cikk.php?cikk=154873&archiv=1&next=0) , most az IMF "védelme alatt" állunk, így az államcsőd valójában nem is értelmezhető. Ezért a "védelemért" azonban igen súlyos árat fizetünk mind anyagi, mind szimbolikus értelemben,
és ráadásul az IMF uralta pénzhatalmi rendszer felügyelete alatt álló "verőlegények" (ez esetben a londoni "pozíciók" felépítői) időnként megpróbálják kipuhatolni, hogy nincs-e mód a "védelmi pénz" megnövelésére. Hisz bár a háromszázalékos hazai infláció mellett a mai 10–12
százalékos kamat sem éppen rossz üzlet, de a 15 százalékos még ennél is jobb,
és ha "hagyják", akkor miért ne?!
Az államcsődnél is nagyobb fenyegetés a lassan, de biztosan zajló rohadás,
ami a magyar társadalom még épségben lévő szociokulturális szöveteit is szétroncsolni
látszik. Ez néhány éven belül olyan végzetes és visszafordíthatatlan torzulások
kialakulásához vezethet, amelyek egy államcsőd következményeivel szemben
már végtelen nagy ráfordításokkal sem lennének orvosolhatók.
Bizonyos jelek arra utalnak, hogy a rendszerváltás megvalósításának elitcsoportjai
már megszimatolták a veszélyeket, kollektív bukásuk közvetlenül fenyegető
perspektíváját. Egyelőre azonban igen eltérő cselekvési minták látszanak
épülni erre a felismerésre. Vannak, akikből ez a végtelen cinizmust hívja
elő, és haláltáncra emlékeztető morbiditással kezelik a helyzetet, mint ahogy
ezt a Reformszövetség vezetői teszik.
Megjelentek azonban felelősebben gondolkodó vonulatok is, és biztató, hogy
a hamis jobb- és baloldali törésvonal mindkét oldalán. Ez a hamis törésvonal,
amely ádáz ellenségként fordítja egymás ellen a magyar nemzet két, egyformán
kifosztott felét, azért válik most látványosan tragikomédiává, mert egyre
nagyobb tömegek ismerik fel mindkét oldalon, hogy a közeledő végkifejlet
a népesség "hazánk
területén ideiglenesen állomásozó" legfelső három százalékának kivételével az egész "maradék" 97 százalékot halálra zúzza, tökéletesen függetlenül attól, hogy az MSZP-re
vagy a Fideszre szavaztak.
Az is körvonalazódni látszik, hogy mi volna a teendő. "Üzleti
ajánlatot" kellene tenni a minket kifosztó globális pénzhatalmi rendszernek, amely a térségből
évente 150–200 milliárd dollárnyi erőforrást vont ki az elmúlt húsz év során.
(Ennek körülbelül egytizedét Magyarországról...) Részben a hitelező bankok
kamatszivattyúja, részben a multinacionális vállalatok profitszivattyúja
segítségével. Az "üzleti ajánlat" lényege, hogy ha nem csökkentik jelentős mértékben ezt az elvonást, két éven
belül az egész térség összeomlik, és akkor nemcsak ezt a biztos erőforrást
veszítik el végleg, hanem nekik kell forrásokat áldozni arra, hogy azt a
bűzlő öko-szocio-kulturális "dögkutat" amivé a térség válik, valahogy "befedjék".
Függetlenül attól, hogy ki nyeri a következő választásokat, a hatalmat megtartani
csak az tudja, aki ezt a "budapesti
konszenzust" – a megbukott washingtoni konszenzus helyett – képes lesz megkötni a "Birodalommal".
Bogár László közgazdász - Magyar Hírlap