www.ujszeged.hu
2020. Kenyér hava (Augusztus) 06.-a - Berta, Bettina neve napja.      Nevenapra / Születésnapra magyar köszöntés


Mátyás Szabolcs - Illik tudnom, mert magyar vagyok (PFD - 1.2 MB)

Hírlevél

e-mailcím:


Hírlevéltár
(korábbi hírlevelek)


A Magyar Királyság domborzati terképe
(A terkép rákattintva nagyítható)

Akiben csordogál egy csöppnyi magyar vér, illő, hogy megismerje Thuróczy János: A Magyarok Krónikája művét.
A képre kattintva meghallgathatja.
Hallgassa hát mindenki saját értelme, hite és azonosságtudata szerint!

Szögedi nagytáj


Mód László

A szegedi pásztorok összeírása 1854-ből

„Különben is állandóan ellenségeskednek: a gulyás, csikós, juhász. Bár az utóbbi nem egészen közébük tartozó, ezek rendszerint a maguk gazdái szoktak lenni, amazok pedig csak szolgák igazság szerint. Azok más jószágait legeltetik, s késő ősszel, mikor a puszta elcsöndesül, és haza hajtódik róla a jószág, sorra járják a gazdákat a bojtárok, beszedni a legeltetés díját. Hát a juhász a tülekedésből, mint gazda, lehetősen kiesik, s a régi harag leginkább csak a csikós és a gulyás között áll.” E mondatokkal jellemezte Tömörkény István Pásztorvirtus című írásában a szegedi határban legeltető pásztorokat, akik között sajátos hierarchia alakult ki. A néprajzi szakirodalomból jól ismert alá- és fölérendeltségi viszonyra Bálint Sándor is több alkalommal utal a szegedi nagytájról készített szintézis első részében, amelyben a külterjes és a háztáji állattartásról, valamint az egyes állatfajtákhoz kapcsolódó tenyésztési szokásokról is részletesen megemlékezik. Érzékletes képet fest az egyes jószágfélék őrzésével foglalkozó specialistákról is, akik a város társadalmának szerves részét alkották. Az állatállomány őrzésével megbízott pásztorok világába enged bepillantást az az összeírás, amelyet 1854-ben a Megyei Hatóság rendeletére készített a szegedi elöljáróság. A kimutatás kérdőpontjaira adott válaszok több szempontból világítják meg a város határban szolgálatot teljesítő pásztorok társadalmát. Az összeírásban szereplő rovatok feltüntetik az alkalmazottak nevét, születési helyét, szolgálati idejét, magaviseletét, foglalkozási specializációját, útlevelének vagy bizonyítványának kiadási dátumát, sorszámát, az alkalmazót és a felügyeletet gyakorló tanyai kapitányt is. Úgy gondolom, hogy a forrás elemzése révén árnyaltabb képet rajzolhatunk e sajátos foglalkozási rétegről, amely a XIX. század közepén jelentős részt vállalt a város pusztáin folytatott gazdálkodásban. A dokumentum azért számít rendkívül értékesnek, mivel egy adott évben, nevezetesen 1854-ben a településen szolgáló pásztortársadalom összetételéről ad teljes keresztmetszetet.
A XIX. század közepén Szeged határában az állattartás a földművelés mellett továbbra is jelentékeny szerepet játszott annak ellenére, hogy a kiosztásra kerülő közlegelőkön és az ármentesített területeken egyre inkább a szántóföldi növénytermesztés, valamint a belterjes szőlő- és gyümölcskultúra kezdett maghatározóvá válni. Palugyai Imre 1853-ban megjelent munkájában a város bemutatása kapcsán kiemelte, hogy „…címeres marhák nevelődnek Szeged tág pusztáin; a szarvasmarha-tenyésztés a szegedi nép kedves foglalkozása…”. A legeltetés főként a homokbuckákkal tarkított alsóvárosi és felsővárosi pusztán folyt, ami annyit jelentett, hogy a jószág nem mindenhol talált magának elegendő élelmet. Az igás- és a fejősállatokat a várost körülvevő belső legelőkre hajtották ki, amely három részre: az alsóvárosi, a felsővárosi és a rókusi nyomásra oszlott. 1853-ban a legelőnek nem alkalmas zsombékos határrészekkel együtt 68615 magyar holdnyi pusztát vettek számba. Az 1850-es évek elején 46 ezer holdra csökkent a legelőterület nagysága, amely azonban továbbra is biztosította a pusztai állattartás takarmánybázisát szemben jónéhány alföldi mezővárossal, amelyekben az 1850-es, 60-as években a közlegelőket a birtoklásra jogosult lakosok között szinte teljesen felosztották. A legeltetés rendjét a város szigorúan szabályozta, azaz kijelölte a barom-, a csorda-, a ménes-, a csikó-, a csürhe-, valamint a birkajárás helyét. Utóbbit a közlegelő szélén vagy más járásoktól elkülönítve alakították ki, mivel a többi jószág, különösen a szarvasmarha nem tűri a birkaszagot. Amíg a jármos ökrök nagy része – a hordás és az ugarszántás idejét kivéve – április közepétől november végéig a pusztán legelt, addig a hámba fogott lovakat a XIX. század második felében egyre inkább istállóban tartották, csak a tanya körüli gyepen legeltették őket. A jószágtartás súlyát kellőképpen tükrözik azok az összeírások, amelyek fajtánként vették számba az állatokat. Az 1850-es és az 1857-es adatok arról tanúskodnak, hogy a szarvasmarhák és a lovak száma nem változott lényegesen, a juhállomány viszont megközelítőleg 10 ezer darabbal gyarapodott. E nagy számú jószág gondozását specialisták látták el, akik munkájuk fejében meghatározott összegű bérezésben részesültek. Szeged városa az összeírást a kért időpontra nem tudta teljesíteni, mivel a feladattal megbízott pusztázó hadnagyok az 1852-53. évi újoncozással voltak elfoglalva. A juhászok számbavételét ugyan elkezdték, ám a gulyások és a csikósok nyilvántartására az 1854. esztendő legelején még nem kerülhetett sor, mivel szolgálati idejük ősszel lejárt, felfogadásukra pedig csak márciusban került sor.
A szegedi elöljáróság által összeállított jegyzék mintegy 160 nevet tartalmaz. A pásztorok között az egyes állat- és nyájfajtáknak megfelelően 83 juhászt, 36 csordást, 25 ökrészt és 16 csikóst találunk. Valami okból kifolyólag a sertések őrzésével foglalkozó specialisták hiányoznak az összeírásból. A kimutatás külön rovatot szentelt a pásztorok származási helyének, ami számos új adalékot szolgáltathat e sajátos társadalmi réteg migrációját illetően. Az összeírásban szereplő településneveket áttekintve azt láthatjuk, hogy a specialisták többsége szegedi születésű volt. A 136 helyi pásztoron kívül 17 kisteleki, 2 kiskundorozsmai, valamint egy kiskunmajsai, kiskunfélegyházi, kiskunhalasi, horgosi és szabadkai származású személyt is számba vettek. A kimutatásból világosan látszik tehát, hogy a XIX. század közepén Szeged városa bennszülött pásztortársadalommal rendelkezett, amely teljes mértékben nem tudta ellátni a nagyszámú jószágállomány gondozását, éppen ezért az állattartók a környező településekről is szerződtettek specialistákat.
Amíg a városi tanács irányító szerepe a közlegelők szabályozására, valamint az egészségügyi körülmények javítására vonatkozott, addig a legeltetést az ún. legeltető társulatok, illetve a nagyobb jószágtartó gazdák saját maguk szervezték meg. A gazdaközösségek rendszerint városrészenként tömörültek, a külterületen pedig a jószágaikat egy járáson legeltető személyek alkottak egy társaságot. A gazdaságok élén a tagok által választott öreggazda állt, aki a hozzájárulásokból gondoskodott a kutak, illetve a vályúk karbantartásáról. A nagyobb állatállománnyal rendelkező gazdák tehát nem fogtak össze, hanem saját maguk intézték az őrzéssel kapcsolatos ügyes-bajos dolgokat. Az összeírásban is jó néhány olyan személy szerepel, aki jószágait külön pásztorral legeltette. A teljes felsorolás igénye nélkül lássunk ezek után néhány nevet: Börcsök Pál. Kispál György, Veszelka Imre, Rieger János, Kertész Antal, Födi Ferenc stb. Érdekes, hogy csupán csak egyetlen egy olyan személyt vettek számba, aki a juhai mellé nem fogadott pásztort, hanem saját maga őrizte a nyájat. Az esetek többségében a jószágok legeltetését több gazdából álló társulás intézte, amely választott tisztségviselőkön keresztül képviselte a tagok érdekeit. Az összeírás az egy-egy közösségben tömörödő személyek mindegyikét nem sorolja fel, valószínűleg csak a legnagyobb állatállománnyal rendelkezők szerepelnek név szerint. (Pl: Imre Antal, Sávay József és többek, Kiss Gergely, Márki József és többek stb.) A pásztorok között bizonyos munkaszervezet alakult ki, amely szigorú alá- és fölérendeltséget jelentett. A számadó nemcsak a jószágállományért, hanem az általa alkalmazásba vett bojtárokért is felelőséget vállalt, kár esetén saját vagyonából fizette ki a gazdákat. Az alföldi számadók a nyáj nagyságától függően 2-5 vagy még több bojtárt tartottak, akik között az állatok gondozását illetően bizonyos munkamegosztás alakult ki. A számadót távollétében az öreg- vagy első bojtár helyettesítette, utána következett a többi bojtár, akiket rendszerint sorszámmal jelöltek. A szegedi pásztorokról készített összeírásból kiderül, hogy egy-egy számadó felügyelete alatt 1-5 bojtár végezte munkáját. Sajnálatos, hogy csak egyetlen esetben tüntették fel az alkalmazásban álló bojtár feladatkörét, aki a juhok fejésével foglalatoskodott. A juhok gondozásáért rendszerint olyan számadók feleltek, akik közül jó néhányan juhászbojtárok segítségét is igénybe vették. Akadtak azonban olyanok is, akik egymaguk ügyeltek a jószágokra. A lovak legeltetését, őrzését felügyelő pásztorok között két alkalommal találkozhatunk olyan számadóval, aki feltehetőleg egyedül foglalkozott a rá bízott állatokkal. Nagyobb létszámú ménes esetén kettő, illetve három bojtár segédkezett a munkában. Az ökrök őrzésével a kimutatás szerint egy, kettő, illetve négy bojtárt alkalmazó pásztorok foglalkoztak. A számadó csordások és a számadó gulyások többsége 3-4 személlyel együtt vett részt a nagyszámú jószágállomány legeltetésében. A pásztorokat az összeírók az őrzött állatfajták alapján négy kategóriába sorolták. A megnevezésekből többnyire csak a legeltetett jószágokra következtethetünk, az egyes nyájfajtákra, illetve a tartásmódra nem igazán lehet messzemenő következtetéseket levonni. A szarvasmarhák esetén a csordás feltehetőleg a tehenekre ügyelt, az ökrész, pedig ahogy a megnevezésben is szerepel az ökrök legeltetésével foglalatoskodott. Érdekes, hogy a kimutatás a szarvasmarhákért felelős pásztorok feltüntetésekor következetesen megkülönbözteti egymástól a számadó gulyásokat és a számadó csordásokat. Előbbiek a pusztákon nevelt szilaj-, utóbbiak pedig a városhoz viszonylag közel elterülő belső legelőkön tartott kezes jószág pásztorai lehettek, akik ahogyan már korábban is láthattuk nagy létszámú csordákra, illetve gulyákra ügyeltek. A specialisták között jó néhány alkalommal találhatunk azonos nevű személyeket, akik feltehetőleg egy családból származhattak. Ilyen esetben valószínűleg az apa lehetett a számadó, aki mellett a fia látta el bojtári teendőket. (pl: Pipicz István-számadó, Pipicz István-bojtár; Kispál Antal-számadó, Kispál Antal-bojtár stb.) A kimutatást áttanulmányozva azt láthatjuk, hogy az összeírók néhány pásztor esetén ragadványneveiket is feltüntették. (pl: Galuska, Savó, Bordó stb.) A pusztai kapitányok és a pusztázók az alsó- és a felsővárosi határrészen közrendészeti teendőket láttak el, mellettük részint más hatáskörrel működtek a kisebb körzetekre választott tanyai kapitányok. Többek között ezzel magyarázható, hogy a szolgálati helyet az összeírást végzők nem valamelyik határnévvel jelölték, hanem azt a tanyai kapitányt tüntették fel, aki az adott legelőterületre felügyelhetett. A kimutatásban a következő tisztségviselők szerepelnek név szerint: Oltványi Ferenc, Tóth Antal, Dobó József, Imre Antal, Papp József, Bozsó Pál, Madarász Sándor, Szüts Vince, Magda István, Dobó János, Fogas Illés, Kordás Pál, Ilovai István, Körösi Péter, Kováts István, Benkő József, Szétsi Mihály. Sajnos a pásztorokat ellenőrző tisztségviselők működési helyét területileg nem tudjuk beazonosítani, ehhez további levéltári kutatásokra lenne szükség. Kivételt képez ez alól Tóth Antal, valamint Benkő József kapitánysága, amelyekről pontosan tudjuk, hogy a szegedi határ melyik részén terültek el. Előbbi az ún. Szirtos-parton, míg utóbbi a Makraszéken feküdt. A legtöbb pásztort Madarász Sándor, Papp József, Dobó József, Ilovai István, Imre Antal és Kordás Pál kapitányságában vették számba. A Szeged városának 1848-ból fennmaradt cselédrendje a pásztorokra vonatkozó szabályok ismertetése mellett világosan körvonalazza a tanyai kapitányok szerepkörét is, amely elsősorban bizonyos közigazgatási feladatok elvégzésére irányult. A juhászok, a csordások, a gulyások és a csikósok szolgálati ideje egy kivételtől eltekintve egyetlen esztendőre szólt. Valami miatt Nagy István kiskundorozsmai születésű juhász számadó csak fél évig foglalatoskodott Kispál Ferenc juhainak legeltetésével. Külön rovatot szentelt az összeírás a pásztorok magaviseletének a jellemzésére. Erre feltehetőleg azért volt szükség, mivel a cselédrend szigorúan előírta, hogy csak olyan személyek alkalmazhatók, akik „jó hírüket, becsületességüket és elöbbi hívséges szolgálatukat” bizonyítvánnyal képesek igazolni. A kimutatás a pásztorok többségét jó magaviseletűként tartotta számon, ám akadtak olyanok is, akik valami miatt fogva voltak, de büntetést nem kaptak. Néhányan viszont büntetésben is részesültek.
Összegzésként elmondható tehát, hogy az általam vizsgált forrás betekintést ad a XIX. század közepén Szegeden szolgálatot teljesítő pásztorok világába. A város gazdálkodásában fontos szerepet betöltő specialisták társadalmának tagozódásáról kapunk többek között teljes képet, de számos következtetést vonhatunk le az állattartókról is, akik gazdatársulásokba tömörültek vagy pedig saját alkalmazottakkal őriztették jószágaikat. Az összeírásból egyértelműen látszik, hogy a szegedi határban a XIX. század közepén tevékenykedő pásztorok többsége helybeli származású volt, ami azt jelenti, hogy a városban egy olyan társadalmi réteg élt, amely a lakosság állatainak őrzésére, legeltetésére szakosodott.


Felhasznált irodalom:

Bálint Sándor
1976 A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1974/75. 2. Szeged

Juhász Antal
1991 Mezőgazdaság. In: Gaál Endre (szerk.): Szeged története 3/1. 231-336. Szeged

Paládi-Kovács Attila
2000 „Pásztorrend”. In: Paládi-Kovács Attila (főszerk.): Társadalom. Magyar Néprajz VIII. 117-137. Budapest

Palugyay Imre
1852-1855 Magyarország történeti, földirati s állami legújabb leírása. I-IV. Pest

Tömörkény István
1963 Pásztorvirtus. In: Munkák és napok a Tisza partján. Budapest


A tanulmányban elemzett levéltári forrás lelőhelye: Csongrád Megyei Levéltár Szentesi Fióklevéltára. IV. B. 151. j. 4. A Csongrádi Cs. Kir. Megyehatóság iratai. 2837/1854.

 

 

Péter László: Kálmány Lajos

Csemer Géza: Szögény Dankó Pista

Ehető virágok

A tudás még nem bölcsesség

Wolf Schenke - A sárgák háborúja

Bioételek gabonából

Tóth Béla: Elhantolt hegedűk

Tóth Béla: In prigione

Bogár László - Hálózatok világuralma

Magyarország – Kulturális értékeink, természeti kincseink

Tóth Béla: Kutyák, birkák, szamarak

Írások a Nagyárvízról

Bátyai Gitta: Úszóházak a Tiszán

Polner Zoltán: Csillagok tornácán

Bogár László - A rendszerváltás bukása

Varga Papi László: Zsidó magyarok Szegeden

Kilófaló finomságok

Péter László: Árvízi emlékek Szegeden

Péter László: József Attila Szegeden

Monostori László: II. Rákóczi Ferenc emlékkönyv