Hírlevél

A versenyképesség mitológiája

Az elmúlt évek közgazdasági diskurzusának egyik kulcs-fogalma a versenyképesség. A liberális gazdaság-filozófia és az erre épülő gyakorlat szinte mindent ennek igyekszik alárendelni, mintha valóban vitathatatlan lenne, hogy minden emberi társadalom legvégső célja a versenyképesség fokozása. Érdemes tehát egy kicsit fesztelenül szemügyre venni ezt a bűvös fogalmat.

Talán azzal lenne érdemes kezdeni, hogy noha a versengés kétségtelenül része az ember evolúciós örökségének, de jelentőségét messze eltúlozta az a tény, hogy a természettudományi értelmezési keretét az a Charles Darwin határozta meg, aki a legvadabb ultra-kapitalizmus korának gyermeke volt, így nem tudta, talán nem is akarta magát kivonni az uralkodó kontextus meghatározó erejének hatása alól. Pedig ma már minden evolúció-biológus számára evidencia, hogy a főemlősök populációiban az együttműködés igen komplex rendszerei léteznek, és ezek meghatározó ereje sokkal nagyobb, mint a versengésé. Sőt a verseny is inkább vetélkedés, ahol a cél nem a partner legyőzése, hanem sokkal inkább annak eldöntése, hogy ki a leginkább kompetens a közösség egészének irányításában. Vagyis a vetélkedés csak arra szolgál, hogy a közösség együttműködési kereteinek kialakítására leginkább alkalmas egyedet kiválassza. Tehát a verseny nemcsak, hogy nem cél, hanem csupán egyszerű szocio-technikai eszköz az együttműködés, együttérzés, szolidaritás kohéziós kötelékeinek rendszeres újraszövésére. A globalitás korának liberokrata versenyképességi mítosza tehát hamis evolúciós alapokra épül, amikor egy szimpla szocio-technikából mindent maga alárendelő és meghatározó elvet próbál megkonstruálni.
De, akkor hogyan értelmezzük, minek tekintsük azt a valamit, amit a „versenyképesség” fogalmával ír le az uralkodó gazdaság-ideológia?
Az első zavarba ejtő mozzanat, hogy a különböző közgazdasági iskolák nagyon eltérő módon írják körül a versenyképesség kategóriáját. Ha azonban a lényegét próbáljuk mindennek kihámozni, akkor elég egyértelművé válik, hogy a versenyképesség a minél nagyobb arányú profit megszerzésére való képességet jelenti. Ha viszont így van, akkor számos igen kényes kérdés merül fel. Az első és legfontosabb, amely képtelenségével jól jelzi a kérdés ellentmondásait, hogy mi volna az abszolút versenyképesség legvégső határa? A válasz egyértelmű, a tőke akkor volna képes a versenyképesség legvégső, mondhatni fiziológiai határt jelentő szintjét elérni, ha 24 órás lenne a napi munkaidő, és nulla volna az ezért járó bér. És bármilyen kellemetlen is ma már ezzel szembesülni, a XIX. század nyugati kapitalizmusa közel járt ehhez a fiziológiai határhoz, hiszen a napi 18 órás munkaidő, és a legelemibb fizikai szükségletek kielégítésére éppen csak alkalmas bér, teljesen általánosnak volt tekinthető. A példa azonban jól szemlélteti a tőke-viszony abszurditását, amelyért egy többnyire rejtve maradó összefüggés a felelős. Nevezetesen az, hogy a tőke nem foglakozik azzal, hogy az általa a termelési folyamat során „elfogyasztott” javak újratermelése hogyan megy végbe, vagyis ő kizárólag a számára „üzem-gazdasági” szinten felmerülő közvetlen költségekkel foglalkozik. Nem érdekli tehát, hogy az általa elfogyasztott „környezeti javak” (tiszta víz és tiszta levegő, termőföld, élővilág stb.) és szocio-kulturális javak (a jól képzett munkaerő, a közbiztonság, kiszámítható morális és jogi rend stb.) hogyan keletkeznek. Mert, hogy minden ellenkező híreszteléssel szemben ezek a javak nem csak „úgy maguktól tenyésznek”, hanem újratermelésük egy igen komplex „lét-megmunkálási” folyamat eredménye, amelynek eredményes véghez vitele nélkül nemcsak, hogy profit nem keletkezne, hanem pusztító anarchiába süllyedne minden emberi közösség. A közgazdaságtan hatalmi-ideológiája ki is talált egy olyan hamis fogalmat, amely félrevezető módon el is hárítja a tőke felől e javak újratermelésében való bármilyen közreműködés lehetőségét és szükségességét. Ez a hamis meta-fogalom az „externália”, vagyis a „külső költségek” világa, amely, szemben a profit-termelés szempontjából releváns „üzem-gazdasági” szinten értelmezhető költségekkel, nem értelmezhető a tőke-viszony számára.
Ez az eredeti kapitalizmus-modell azonban igen rövid időn belül összeomlott volna, hiszen a környezeti és társadalmi javak készletei egy idő után végleg kimerülnek, ha reprodukciójuk fedezete nem jelenik a költségek között. Nem árt rögzítenünk, hogy a modern állam létrejötte nem valami „szerencsétlen véletlen” műve, hanem a tőke-viszony gyors és látványos összeomlása elkerülésének alapvető feltétele volt. Azért kell ezt mostanában újra hangsúlyoznunk, mert a mai liberális ideológia az államot, és főként az államnak fizetendő adókat és járulékokat a szükséges, sőt egyre inkább a „szükségtelen” rossz kategóriájába sorolja. Pedig Czakó Gábor költői fogalmával élve „utolsó véd-művünk” a nemzetállam maga. Jó volna, ha a most gyorsan mélyülő válságörvénylések közepette nem feledkeznénk meg e fontos tanulságról.