2026-09-12 - Az asszony „mindenben engedelmeskedik urának”…

Az asszony „mindenben engedelmeskedik urának”…

Föld (szeptember) hava 12.-én…

1922-ben e napon Magyarországon (is) kirekesztették a menyasszony házassági esküjéből azt a hagyományos kifejezést, hogy : 
„Mindenben engedelmeskedik a férjének.”

Szinte költői kérdésem :

Mi lett jobb azóta ?

Jobbak lettek a házasságok ?

Boldogabbak lettek az emberek ?
vagy talán …
Boldogabbak lettek az asszonyok ?

Hááát…

Az utóbbi százeggynéhány esztendőben bizonyosan nem lett se szebb, se jobb a világ…
Bizonyosan nem is ezért az apró kis módosításért… De bizony ennek ellenére sem…
Az emberi meg asszonyi kapcsolatok módszeres aláásása nem javított semmin…
Annyit már biztosan tudhatunk, hogy…
A nemi szerepek összezagyválása bizonyosan roncsol minden párkapcsolatot…
Sőt ! Minden emberi kapcsolatot ! Módszeresen és céltudatosan…
Ez Mammón, ez az ördög, az a szabadkőművesség, ez a bankfasiszta háttérhatalom célja !
Lenyűgöző !!! Sikeres !!! Nagyon is sikeres…
Az elindított erjesztő meg ernyesztő folyamatok mostanra már tetőzni kezdenek…
Félfiak, nyeg nyámnyilák meg langyikák… itt a Z-generáció ! Az Emberiség alkonya…

Az asszony „mindenben engedelmeskedik urának” < Nyisson ide !

Akkoriban pedig mennyire vadregényesek voltak a Valódi Férfiak ... Erre szép példa :

Szeptemberi áhítat < Nyisson ide !

E napon, Mária Szent Neve Napján olvashatta először e költeményt a címzettje …
100 piros rózsa közepette …

E betegen forró szeptemberen még könnyebben átérezhetjük a lázban égő Kosztolányi hevületét …
Ma egész Teljes Természetünk beteg …
Mi tettük beteggé… azaz hogy a rajtunk uralgó Gonosz Népe tette a Földünket ilyen lázas(an) beteggé …

SZEPTEMBERI ÁHÍTAT 

Szeptemberi reggel, fogj glóriádba,
ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,
most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya,
s szememből az önkívület kicsap,
emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer,
halál fölé, a régi romokon,
segíts nekem, szeptember, ne eressz el,
testvéri ősz, forrón-égő rokon.

[…]

Én nem dadogtam halvány istenekhez
hideglelős és reszkető imát,
mindig feléd fordultam, mert hideg lesz,
pogány igazság, roppant napvilág.
Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok,
még sok hívő száj büszkén emleget,
vérembe nőnek a termékeny álmok,
s nők sem vihognak a hátam megett.
Nem is kívánok egy pincét kiinni,
vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni,

csak az élet örök kincsébe hinni,
s a semmiség előtt még újra lenni.
Ki érleled a tőkén a gerezdet,
én pártfogóm és császárom, vezess,
az életem a sors kezébe reszket,
de lelkem és gerincem egyenes.
Uralkodásra a karom erős még,
adj kortyaidból nekem, végtelen,
s te aranyozd, aki vagy a dicsőség,
még most se rút, nem-őszülő fejem.

Érett belét mutatja, lásd, a dinnye,
fehér fogától villog vörös ínye,
kövér virágba bújik a darázs ma,
a hosszú út után selymes garage-ba,
méztől dagadva megreped a szőlő,
s a boldogságtól elnémul a szóló.

Bizony, csodás ország, ahova jöttünk,
mint hogyha a perc szárnyakon osonna,
el-nem-múló vendégség van köröttünk,
hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna.
Húgom virágokat kötöz a kertbe,
aranytálban mosakszik reggelente,
s ha visszatér az erdőn alkonyatkor,
a csillagokról ráhull az aranypor.

Olyan ez éppen, mint gyermekkoromba.
A felnőttek érthetetlenül beszélnek
egymás között, minden nesz oly goromba,
estente búgó hangja van a szélnek,
tán megriadt lenn egy sötét falombtól,
s a télre, sárra és halálra gondol.

Aztán a délután is furcsa nékem,
hogy a napot árnyékok temetik,
a zongorán, mint hajdan a vidéken,
örvénylik a Sonata pathétique,
bukdácsol a billentyűn tompa búban
az édes elmebeteg, árva Schumann,
s mert nem lehet már jobban sírnia,
száján kacag a schizophrénia.

Nem volt a föld még soha ily csodás,
a fák között mondhatlan suttogás,
a fák fölött szalag, beszegve kancsal
fénnyel, lilába lángoló naranccsal,
az alkonyat csókot hajít a ködnek,
és rózsaszín hullámokon fürödnek.
Miféle ország, mondd, e gyermek-ország,
miféle régen elsüllyedt mennyország?

Jaj, minden oly szép, még a csúnya is,
a fájdalom, a koldus gúnya is,
jaj, hadd mutassam e kis templomot,
mely déli tűzben csöndesen lobog.
Imádkozó lány, száján néma sóhaj,
mint mélyen-alvó, ferde szemgolyóval,
vakok meresztik égre szemüket,
Isten felé fülel egy agg süket.

Vagy nézd az estét, a kormos zavarba
kis műhelyébe dolgozik a varga,
csöpp láng előtt, szegényen és hiába,
mint régi képen, ódon bibliája.

Most az eső zuhog le feketén,
most a sötétbe valami ragyog,
mint bűvös négyszögön a mese-fény,
fekete esőn arany-ablakok.
Künn a vihar, elfáradt, lassu rívás,
benn villanyfénynél őszi takarítás,
a készülődés télre, az igéret,
s az ámulattól szinte égig érek.

A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak,
s mint a kisikált sárgaréz-edények
a konyha délutánján, mért ragyognak?
Mit akar tőlem ez a titkos élet?
Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?
Ki fényesít eget és hegyeket?
Mily pantheizmus játszik egyre vélem,
hogy századok emlékét visszaélem?

Az Orion süvegje mért parázsló?
Miért, hogy mindent lanyha pára mos?
Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?
Miért csodálkozol, csodálatos?

Szép életem, lobogj, lobogj tovább,
cél nélkül, éjen és homályon át.
Állj meg, te óra és dőlj össze naptár,
te rothadó gondoktól régi magtár.
Ifjúságom zászlói úszva, lassan
röpüljetek az ünnepi magasban.

1935
Nyugat· / · 1935 · / · 1935. 10. szám

E költeménye később a Számadás kötetben kapott helyet, melynek ezzel alappillére lett…

Szeptemberi áhítat

Csonkországunkban a "szabad"-nak gúnyolt sajtót a pártsajtótermékek uralják, melyek a Haza becsülete elé kiszolgált, vagy megbízó pártjaik érdekeit helyezik. E fősodratú sajtó persze pártérdeke(k) szerint szól, vagy hallgat. Amennyiben Ön ezeket részesíti előnyben, úgy örömmel vesszük leiratkozását a hírleveleinkről. LEIRATKOZÁS ITT!