2026-07-07 - A Pozsonyi Diadal – Nemzeti Ünnepünk !

A Pozsonyi Diadal – Nemzeti Ünnepünk !

A LÉTÜNKET DÖNTÖTTE EL A POZSONYI DIADAL !

A Pozsonyi Diadal – Nemzeti ünnepünk !
Lehetne méltán – Május elseje helyett – munkaszüneti napunk is !

Akár egy nemzeti büszkeséggel is átfűtött hosszú hétvégével… korabeli hagyományőrzőkkel, méltán magyar karnevállal, lovas viadalokkal…
Nemzeti értékeink ünneplésével, önbecsülésünk  helyregyógyulásával…

Emlékezetfrissítőül ajánlom az alábbi kis filmet:

Miért is „ünnepeljük” szépnevű Pozsonyi Diadalunk helyett mégis részegülten a bukott kommunizmus Május elsejéjét – még mindig?

Talán azért is, mert a magyarság túlnyomó többsége máig nem jutott el oda, hogy egyáltalán tudja, mi is volt a Pozsonyi Diadal…

A bő kétéves vírushiszti talán egyetlen hasznos öröksége, hogy megfakult a május elsejézés förtelmes proli divatja… De Lépjünk tovább ! 
Itt az idő váltani ! Magyarra !!! 

Lássuk hát ! Hányadán is állunk Pozsonyi Diadalunkkal !

„Decretum… Ugros eliminandos esse” –  A magyarok kiirtassanak!

A magyarok kiirtassanak! – hangzott IV. Ludwig (Lajos) kiáltványa.
Az igazi háttérhatalom emberei – a Gyermek Lajos mögött álló Hatto mainzi érsek és Salamon konstanzi püspök – ezt bizony komolyan is gondolták.
Százezres sereggel vonultak fel ellenünk – Nagy Károly frank uralkodó csaknem száz esztendővel azelőtti, avar eleinket szétverő és fosztogató hadjáratainak vérgőzös dicsködében…

Meglepetésükre azonban a Kárpát-medence frissen rendeződött magyarsága iszonyú csapással sújtott vissza.
Olyan erővel, hogy bő 120 évig a földünkre nem merték tenni lábukat.

1117 esztendeje… 907. Áldás (július) hava 4.-étől 7.-éig tombolt a Pozsonyi csata.
Helyesebben, végre magyarul: a Pozsonyi Diadal!

A Nyugat most is acsarkodik… Szomjazik egy újabb vérfürdőre !!! Attila népétől megkaphatja !
Izzik már bennem is Attila vére… Feredőzzön hát a Szent Turul !!!

Első honvédő háborúnk a támadó – kiirtásunkkal fenyegetődző – nyugat teljes vereségével végződött. Érdemes ezt alaposabban is végigtanulmányozni minden magyarnak !
Ha már az iskolában nem is tanítják, ha ez még csak nem is érettségi tétel,
de minden magyar elemi  kötelessége megosztani frissített tudását a még maradék magyarsággal :

A Pozsony térségétől az Enns-ig – tehát az Óperenciáig – terjedő csatában az Árpád fejedelem vezette magyar sereg megsemmisítette a Keleti Frank Királyság hadait. Számos forrás a “hon(vissza)foglalásunk” végének tekinti az eseményt. Bölcsebben szólva a “hazatérés megerősítésé”-nek tekinthetjük a ránktörő nyugaton aratott teljes diadalt. Magyar történelem tankönyveink mégis hallgatnak róla. Ha pedig a saját történelemkönyveinkben nem kaphat kellő hangsúlyt, hát másoktól a sulykolását hiába várjuk…

A csata – a csaknem négyszeres túlerő ellenére – a keleti frank seregek megsemmisítő vereségével végződött, amiben vezéreik, Luitpold bajor herceg és Theotmár salzburgi érsek is elesett. A magyarok újabb területeket nyertek, egészen az Enns folyóig, mely 955-ig a magyar mezsgye határa lett.

Átlépve az Enns folyón az Óperencián túlra, vagy onnan visszafelé magam erről mindig meg is emlékezem. Gyermekeim is diadallal harsogják : 
Átléptük az Óperenciát ! Átléptük az ó-magyar határt!

Enns, Ausztria legrégibb városa – utca a középkori (ma már inkább klasszicizáló barokk) főtérre
… Vindobonát, azaz Bécset Wien nevén csak 1030-ban említik először …

A Magyar Nagyfejedelemség 907-ben, a Pozsonyi Diadalt követően kitolta határait az Enns folyóig, északon pedig biztosította a Morvaország alatti határvonalat. Alsó-Ausztria birtokba vételével uralma alá vonta a teljes Bécsi-medencét, és kb. 200 km-rel nyugatra – az avar gyepűkig – tolódtak a magyar szállásterületek. A magyarok sorra megostromolták és bevették a Duna menti várakat és városokat. Ezek közül Melk erődített apátságát Babenberg Lipót osztrák őrgróf csak 80 év múlva, 985-ben tudta visszafoglalni.

De lássuk csak, hogyan is történt a Duna-menti diadalunk !

A Kárpát-medence visszafoglalásának egyik fontos lépése volt, a gyepűrendszer kialakítása. A korábbi szittya-hun-avar területeinket megszálló, így ellenséges germán és szláv népeket a hazatéréskor igyekeztek őseink a határtól minél messzebb űzni, takarítani…

Johannes Turmair, írói nevén Johannes Aventinus 1477-1534 között élt bajor történetíró Bajor évkönyvek (Annales Boiorium) című, 1521-ben megjelent krónikájában (Gyermek) Lajos német király Ennsnél hívja össze a nyugati seregeket, ahol dekrétumban rendeli el a magyarok kiirtását – 
Ugros eliminandos esse!

„Decretum… Ugros eliminandos esse”, vagyis elrendeljük, a magyarok kiirtassanak, kezdetű bullában hozták Európa tudomására a “keresztes hadjárat” tervét.

907. június 17. körül IV. Lajos vagy Gyermek Lajos (németül: Ludwig IV. das Kind), keleti frank király (900-911), és a pápa hívó szavára több mint százezres keresztény sereg gyűlt össze az Enns folyó és a Szt. Flórián (Passau beli) kolostor között elterülő síkságon. A keresztesek táborában megállapodtak a hadjárat tervében is. A keresztes haderő legnagyobb részben nehéz gyalogságból állott, tekenősökből, ahogyan a magyarok hívták a nyugati, páncélba burkolt, nehezen mozgó gyalogságot.

A több mint száztízezres nyugati sereggel szemben, mintegy harmincötezer fős magyar hadsereg állt.
A keresztes haderő három hadoszlopban, kettő a Duna két partján, illetve egy hadoszlop a Dunán, hajókon közeledett Pozsony elé.
Az északi (bal oldali) erősebb sereg vezére maga a fővezér, Luitpold őrgróf volt, a délié pedig Theotmar érsek.
Az utánpótlást szállító hajóhad (flotta) vezetője pedig Sieghard volt.

A magyar hadvezetés célja az lehetett, hogy a számbeli túlerőben levő, de megosztott ellenség ne egyesülhessen egy döntő csapásmérésre. Ehhez a csapatok átkelését kellett megakadályozni, vagy megelőzni, valamint az utánpótlás lehetőségét elvágni. Így a csata első napján égő taplós nyilakkal felgyújtották a német hajókat. Sieghardt is csak kevesedmagával menekült meg, s így vitte a hírt a királynak Ennsburgba.

A másik két seregrész is hasonló sorsra jutott. A magyar csapat lovas íjászai július 5.-ére teljesen fölőrölték a Ditmár vezette seregrészt. Majd megsemmisítették a Luitpold őrgróf vezette sereget is. Elesett maga Luitpold, Ditmár érsek, két másik püspök, három apát, és tizenkilenc gróf is.
A legenda szerint az üldöző magyar lovasság levágta a menekülőket, majd Ennsburghoz érve színleg megfutott. A már sokszor alkalmazott szittya-magyar modor megint bevált.  A vár őrsége lépre ment, és üldözésükre indult. A visszaforduló magyar lovasság megsemmisítette az „üldözőket”. A menekülő király is nehezen jutott csak vissza Passauig. Erről minden magyarnak érdemes megemlékeznie Passaunál átlépve a ma osztrák-német, igazából magyar-német határt !

Nagy ára volt azonban a honvédő háborúnak! Mi magyarok Árpádot és három fiát Tarhost (43), Üllőt (41), és Jutast (35) vesztettük el. Bárcsak neveikben túlélnének ! Illő igaz magyarnak, hogy gyermekeinek Rájuk emlékezőn ilyen neveket adjon !!!
A Csatában elesett három bátyja örökén így lett ezért nem sokkal ezután a negyedik fiú, a tizenegy éves Zoltán-Zolta-Zsolt-Solt fejedelem Árpád utóda. Milyen érdekes ! Az Ő neve bizony messze túlélte Őt ! Csak viselői nem tudják, hogy miért ! Éppen e diadalért ! A Pozsonyi Diadalért oly gyakori ma is a Zoltán meg a Zsolt név ! A hősi halottan is elfeledett Tarhos, Üllő és Jutas helyett. Illő lenne legalább Áldás hava elején (3.-a és 7.-e között) született fiainknak méltán Tarhos, Üllő vagy Jutas nevét adnunk.

Az a szép még ebben az ünnepben, hogy minthogy legalább 3 napon át tartott,
így mindig tudjuk úgy ünnepelni, hogy Valódi Szabadnap, sőt Hosszú Hétvége legyen !

A Pozsonyi Diadal – Nemzeti Ünnepünk !

Költeményül pedig ajánlom, itt van mára : 

AZ UTOLSÓ MAGYAR

A világ nagy vihara orgonál,
Tán trombitálnak már az angyalok,
Sötét pokolban vígan áll a bál,
Utolsó csillag hullóban ragyog.

A kertben még egy késő rózsa nyit,
A szívben még egy késő nóta szól,
Sáskák lepik a Tisza partjait,
A jegenye derékig meghajol.

Üvöltenek az idegen hadak,
Hajrá, utolsó torra, vad vadász,
Zord jég paskolja a kalászokat,
Az örök télnek szele vihorász.

Véremmel már csordultig a pohár,
Könnyemtől már kiöntött a Maros,
Itt állok, tépett pogány áldozár,
Föl, az utolsó áldozásra most !

Egy máglya kell, hogy rajta vesszen el
Minden, mi szép volt, ép volt és igaz,
Hogy az egekbe menjen füstje fel,
Ne szeplősítse soha földi gaz !

Nagy harcok kardja, csaták kürtje, mind,
Száz szent koboz, írás, örök erők,
Örök igék, magyar szentségeink,
Ne bántsanak bitor szentségtörők !

Lobogj az égbe máglya, égi láng,
Ti angyalok, csak trombitáljatok,
Te Bárány, ítéld meg e rongy világ
Minden bűnét s a remegő gazok

Lássák, hogy támad a tűzből örök
Új ifjúsággal, élve, győzve ő,
A halhatatlan, százszor meggyötört
És áldott szűz, a Magyar Őserő !

Először a Magyarság 1923 július 29.-ei számában jelent meg.
Utána a Szeged 1924 október 26.-ai számában szerepel a már sajtó alatt levő Testamentom mutatványaként…

A Testamentom (1925) kötetében az 59-60.o.-n szerepel

Juhász Gyula utóbb beválogatta a Hárfa (1929) kötetébe is (121.o.).

Csonkországunkban a "szabad"-nak gúnyolt sajtót a pártsajtótermékek uralják, melyek a Haza becsülete elé kiszolgált, vagy megbízó pártjaik érdekeit helyezik. E fősodratú sajtó persze pártérdeke(k) szerint szól, vagy hallgat. Amennyiben Ön ezeket részesíti előnyben, úgy örömmel vesszük leiratkozását a hírleveleinkről. LEIRATKOZÁS ITT!