Hírlevél

„Deform” reform

Az utóbbi hetek során igen tekintélyes közszereplőkből (például a Magyar Tudományos Akadémia volt és jelenlegi elnökeiből) álló szervezet jött létre, amely magát Reformszövetségnek nevezi. Deklarált célja, hogy, az ő megfogalmazásukkal élve, „társadalmi nyomás-gyakorlással sürgesse és ösztönözze a kikerülhetetlen reformokat, amelyek a jelenlegi politikai patt-helyzetben megfenekleni látszanak”. A közelmúltban maga a köztársasági elnök is látványosan rokonszenvéről és támogatásáról biztosította a kezdeményezést, és egyenesen úgy fogalmazott, hogy: „Ha egyik párt sem áll elő távlatos programmal, akkor a társadalom oldaláról jelentik be ennek megalkotását, ráadásul nem szerény óhajként, hanem kifejezett követelésként. A Reformszövetség ugyanis valódi alkupozícióban van; nem úgy, mint az Érdekegyeztető Tanács, melyben a szakszervezeteknek – gyenge legitimitásuk miatt – nincs erejük. A Reformszövetség viszont megvonja a támogatását, a tőke pedig kivonul az országból, ha nem kezdődik el a szükséges átalakulás.” Nos, világért sem szeretném megbántani a Reformszövetségben szerepet vállaló neves közszereplőket, és a még nevesebb köztársasági elnököt, de azért akad ebben a történetben néhány furcsa mozzanat, amelyeken érdemes lenne kicsit eltöprengeni.
Először is a mai Magyarországon a „reform” szónak nincs igazán vonzó csengése, és akkor még nagyon finoman fogalmaztunk. Ne szépítsük, a magyarok döntő többsége gyanakvással figyel minden reformot, élet-terének, megélhetésének újabb súlyos korlátozását sejti minden ilyen próbálkozás mögött, és tegyük hozzá, okkal! Az elmúlt évtizedek során ugyanis a „reform” világszerte és Magyarországon is az uralkodó liberális értelmiségi csoportok legfőbb „hívószava” lett, amelyre hivatkozva valójában a globális pénz-hatalmi oligarchiák gátlástalan terjeszkedésnek rendelték alá a „lokalitások” egész társadalmi-gazdasági, ökológiai és kulturális újratermelési rendszerét. A „reformot” az a Washingtoni Konszenzus nevű egyezség-rendszer definiálta, amely 1989-től világossá tette, hogy csakis a „liberalizálás, deregulálás, privatizálás” szentháromsága az egyetlen üdvözítő út. Az IMF-Világbank „fegyelmező-hatalmi” intézményei pedig gondoskodtak is róla, hogy példás büntetésben részesüljön minden olyan engedetlen lokalitás, amely vonakodna ezeket az „előremutató” reform-lépéseket felgyorsítani.
A helyzet tragikomikumát az adja, hogy a hazánkban jelenleg valóban fennálló, a megalakult Reformszövetség által kárhoztatott „reform-képtelenséget” éppen az a politikai patt-helyzet okozza, amely azért jött létre, mert a magyar társadalom döntő többsége határozott nemet mondott ezekre a pusztító reformokra. Arról már nem is beszélve, hogy az elmúlt hónapok globális válság-örvényei, és az ennek nyomán elszabadulni látszó vészjósló fejlemények éppen a „reformok” által jellemezhető hatalmi törekvés-nyaláb látványos bukását hozták a világon és Magyarországon is. A reform szó igazi jelentése ugyanis „vissza-alakítás”! És egy-két évtized alatt mindenütt, lassan-lassan itthon is világossá vált, hogy minek a „vissza-alakításáról” is van szó. Természetesen a globális tőke-struktúráknak arról a nyílt és brutális diktatúrájáról, amelyet a „jóléti államnak” nevezett hatalmi egyezséget (melynek történet-filozófiai alapját a New Deal jelentette) megelőző időszakokban gyakorolt. E diktatúra „áldásos gyümölcseit” tapasztalhatták meg a föld népei a két világháborúban (némi kis világválsággal, holokauszttal és málenkíj robottal fűszerezve). Valóban e történelmi korok „visszahozása” lenne az a vonzó perspektíva, amelyre most olyan büszkék a Reformszövetség tagjai, és amelyet tőle szokatlan hevességgel támogat a legfőbb közjogi méltóság? A törekvések lényege ugyanis semmit sem változott, a liberalizálás, deregulálás, privatizálás neo-liberál-bolsevik imperatívuszai mögött a múltban is és most is a radikális államtalanítás húzódik meg. Aligha véletlen, hogy a Reformszövetség „bal és jobboldali” tagjai egyaránt kifejezték elszántságukat a radikális állami kiadás-csökkentés végrehajtásával kapcsolatban. A „köz” akaratát demokratikusan megtestesítő állam pedig azért van „útban” a globális pénz-hatalmi rendszer urainak és a lokalitásokban őket kiszolgáló kollaboráns uralmi csoportoknak, mert legalább némileg ellensúlyozhatja, lassíthatja a „munkaerő-tulajdonosok” gátlástalan kifosztását, amelyet általában a „versenyképesség” örvendetes növekedéseként szoktak ünnepelni a „reformok” elszánt bajnokai, és amelyért most a Reformszövetség síkra száll.

Félreértés ne essék! A magyar társadalom helyzete valóban súlyos, és valóban szükség van történelmi léptékű átalakításokra. Csak hogy ezek megkezdéséhez először talán egyenlő esélyeket teremtve minden megközelítési mód számára „elbeszélhetővé” kellene tenni a mély válság valóságos okait. A Reformszövetségben „közbeszélők” értelmezési kerete és fogalom-készlete semmi kétséget nem hagy a felől, hogy az általuk „reformnak” vélt lépések végzetesek lennének a magyar társadalom számára, és így végrehajtásuk csak a döntő többség demokratikus akarat-nyilvánításával szembeni diktatórikus fellépéssel volna elképzelhető. Valóban ebben látnák a „megoldást”?