2024. Álom hava (December) 10.-e - Judit neve napja.      Nevenapra / Születésnapra magyar köszöntés


Mátyás Szabolcs - Illik tudnom, mert magyar vagyok (PFD - 1.2 MB)

Hírlevél

e-mailcím:


Hírlevéltár
(korábbi hírlevelek)


A Magyar Királyság domborzati terképe
(A terkép rákattintva nagyítható)

Akiben csordogál egy csöppnyi magyar vér, illő, hogy megismerje Thuróczy János: A Magyarok Krónikája művét.
A képre kattintva meghallgathatja.
Hallgassa hát mindenki saját értelme, hite és azonosságtudata szerint!



Szegedi séta (több mint félszáz képpel)

(Ez az írás nem komenista nosztalgia. Ha mégis annak tűnik, ez csak annyit jelent, hogy "ezek" még „azok”-nál is kártékonyabbak.)

Ady Endre 1901-ben megírta Nagyváradon Egy kis séta c. újságcikkét, amiért három napi fogházra ítélték. A cikkben Ady pellengérre állította a gazdag Kanonok-sor és a külvárosi nyomor közötti ellentétet. Ady ma irodalmi tananyag. Ő ihletett bennünket szegedi sétánk megtételére egy borongós november végi napon 2009-ben. Hála demokráciánknak, három napos fogháztól remélhetőleg nem kell tartanunk, arról pedig már lekéstünk, hogy irodalmi tananyag legyünk.

Kezdjük sétánkat a Londoni-körúton. A körút és a Bakay Nándor utca sarkán volt a Szegedi Kenderfonógyár.

Az épület hetekkel ezelőtt még így nézett ki:

Ma pedig így, de már nem sokáig, a bontók keményen dolgoznak.

A gyár a XIX. században létesült, szegediek generációinak adott munkát és megélhetést.

Vajon mi fog épülni a helyén?

Lakópark kerítéssel és sorompóval? Kereskedelmi központ?

Igen, valami ilyesmi. Lakópark és kereskedelmi központ. A képen a gyár helyére tervezett épületkomplexum makettjét láthatjuk.

De folytassuk sétánkat a közelben a Bakay Nándor utcában.

 

A Szegedi Gyufagyár egyike a kevés még működő szegedi üzemnek.

Haladjunk tovább. Egészen közel a gyufagyárhoz egy laktanya-szerű épülettel találkozunk.

Igen. Valamikor itt a Szegedi Huszárezred laktanyája volt. A szocializmus évei alatt a Kábelgyár működött benne. A nagy szemfényvesztés után a Siemens privatizálta. Örültek is dolgozók, milyen világhírű cégnél dolgozhatnak. Aztán egyszerre csak megszűnt a Kábelgyár, annak kisteleki gyáregységével együtt. A Siemens köszöni, jól van. Ontja Magyarországra termékeit.

Ma a Polgármesteri Hivatal Okmányirodája és különböző kereskedelmi cégek kaptak helyet az épületekben.
Haladjunk tovább, még mindig a környékben. A Rigó utcán egy ismerős épületre bukkanunk.

Igen. Ez az épület volt valamikor a Szegedi Kéziszerszámgyár irodaépülete.

Ez pedig a termelési épület. Hirtelen felbukkan előttem egy 15 éves fiú képe, aki nyári szünetben ebben a gyárban találkozott életében először a kenyérkereső munka fogalmával. Mártogatta az izzó kombináltfogókat, csípőfogókat az edzőolajba, majd a megeresztő folyadékba. Kapott vagy 5 Ft órabért. Hol vagytok, régi kollégák? Hol vannak a gyártósorok? Ma ezek a szerszámok Kínából, vagy ki tudja, melyik fertályáról a világnak jönnek.
Természetesen hitelre vesszük.

Nem messze innen, a Kálvária sugárúton a volt Textilművek hatalmas területéhez érkezünk.

Az üzemben fénykorában 3000 ember dolgozott.
Ma millió kis kft. osztozik a területen.

A textiltermékeket pedig ugyancsak Kínából, ugyancsak hitelre vásároljuk. Az ember csak azt szeretné tudni, ki volt a privatizáló, ki az a szerencsés személy (személyek), akik páholyból nézik a kis cégek élet-halál harcát, közben pedig minden hónap végén beszedik a bérleti díjat.

Az üzemnek saját óvodája, saját munkásszállása (képünkön) volt. A vállalatot, mint az összes szegedi, ill. magyar vállalatot az igazgató–főmérnök–főkönyvelő–párttitkár négyesfogat irányította. Magától értetődő, hogy a vezetői posztra való alkalmasság legfontosabb kritériuma a politikai megbízhatóság volt. Hol vagytok, volt vállalatvezetők, volt párttitkárok? Mit kaptatok azért, hogy eladtátok lelketeket először a vörös ördögnek, aztán a privatizálásnál egy kis baksisért az új hódítóknak?

Közvetlenül a Textilművek után egy kereskedelmi raktárhoz érünk. Csak a régi szegediek tudják, hogy itt az Univerzál Szövetkezet telephelye volt. Valamikor itt növényvédő szereket is gyártottak. A cég jogutódja megvan, de már csak kozmetikai szereket gyárt. A növényvédő szereket természetesen importból szerezzük be. Nyögnek is bele a magyar gazdák.

Következő állomásunkon egy bekerített sivár területre érünk.

A Budalakk Szegedi Gyáregysége volt itt valamikor.

Néhol még ki lehet venni a volt termelőépületek alapjait. Kinek volt ilyen sürgős a földdel egyenlővé tenni mindent? Netán sóval is beszórták, mint a rómaiak Karthágó földjét?

A terület egyetlen hasznosítása jelenleg, hogy néhány reklámtáblának ad helyet.

Itt volt még a közelben a Szűcsipari szövetkezet. Fénykorában Németországba exportált bundákat. Ma autókereskedés működik a területen.

De nem jobb az egykori Budalakkal szemben elterülő volt Téglagyár mai képe sem.

Romok, pusztítás, vandalizmus, amerre csak néz az ember.

Az irodaépület homlokzatán még látszanak ez egykori büszke reklám maradványai: „MI MINDENHOVÁ BEÉPÜLÜNK.”

Ma a szegediek ilyen tipikusan magyar nevű téglagyárakból építkeznek, mint „Tondach” vagy „Wienerberger”.
A volt téglagyárnál kanyarodjunk a Fonógyári útra.

Ez a telephely nemrég még az Ikarus Szegedi Gyáregysége nevet viselte és Széles Gábor vállalatbirodalmához tartozott. Nos, az autóbuszgyártás megszűnt Magyarországon, szakemberek tízezrei lettek földönfutók, így Szegeden is bezárni kényszerült a telep. Útjainkon, Volán-vállalatainknál ma Volvo és Mercedes autóbuszok futnak, amelyeket természetesen hitelből vásárolunk meg. Tehát kormányaink, akár jobb-, akár baloldaliak, hitelt vesznek föl azért, hogy magyarok százezreit földönfutóvá tegyék.

Mint látjuk, a telepen talált otthonra a Coca-Cola, de bőven van még kiadó épület.

A Fonógyári útnak a Szegedi Fonalfeldolgozó adta a nevét.

Itt is minden csendes, textilipari termelés itt sem folyik már. A szokásos képlet, kis kereskedelmi kft.-k osztoznak a területen.

Ugyancsak a szokásos képlet: textilipari termékeinket importból szerezzük be, hitelre. Hazánk adósságállománya naponta 3 milliárd Ft-tal növekszik.

A Budapesti út és Dorozsmai út közrefogta területen helyezkedett el a DÉLÉP építőipari vállalat, más néven házgyár. Talán a legnagyobb szegedi cég volt. Egek, mennyit szidtuk a házgyári lakások minőségét! És hány kilakoltatott magyar család visszasírná már, hogy legyen egy „tanácsi” vagy „szövetkezeti” lakása. Hányan tudják még hazánkban, mit jelent ez a fogalom?

A telepen kiadó, eladó épületek, félig lebontott szállítópályák találhatók.

1988-ban, azokban a zavaros időkben Budapesten járt az IMF küldöttsége. Mi akkor mint gurukra tekintettünk rájuk. Egyvalami azért már akkor sem tetszett. A Népszabadságban fejtegette az illető IMF-képviselő, hogy Magyarország erejéhez képest túlzott mértékben támogatja állampolgárainak lakásépítését. Szóval attól élünk olyan rosszul. Mit ad az ég, nem telt belé egy évtized, és az IMF megkapta, amit akart: a házgyárak országszerte csődbe jutottak, a szociális lakásépítés állami támogatását (tanácsi lakások) nem mérsékelték, megszüntették. Ennek egyenes következménye volt, hogy a szocializmusban meglévő szerény, de egyenletes népességnövekedés drasztikus népességfogyásba fordult át. Mivel a magyar állam erőn felüli költekezése nem szűnt meg, csak más irányba terelődött (kamatfizetés, cigányok támogatása), és ez ellen az IMF soha szót nem emelt, fel kell, hogy tegyük a kérdést: csak nem ez volt az IMF eredeti szándéka már 1988-ban, hogy drasztikusan csökkenjen a népesség? És hogy Magyarország sajnálgatása az erőn felüli pénzkiadások miatt amolyan krokodilkönny-hullatás volt?

A szokásos kép itt is: a hatalmas gyárterületen számtalan kisebb-nagyobb bérlő.

Egyetlenegy objektum Szegeden, amelynek megszűnését nem sajnáljuk: a volt szovjet laktanya. Ma egyetemi kollégium, illetve itt is található néhány kisebb bérlő cég.

Nem messze innen, a Budapesti úton van a volt DEFAG-telep. Valamikor farostlemezt gyártottak itt.

Ez az ajtótlan ablaktalan romtanya pedig valamikor a Szegedi Bútoripari Szövetkezet nevet viselte.

A város felé haladva az Izabella-hídról a Konzervgyár épületegyüttese tűnik elénk.

Csönd, málló falak, szeméthalmaz.
A volt csarnokokat diszkont üzletekké alakították.

Egyik épületének homlokzatán most is ott virít az ismerős felirat: ELADÓ, KIADÓ.

A gyár egy részében pedig egy üveges kft. működik.

De térjünk be a közelben lévő Szegedi Ruhagyárba. Illetve csak volt ruhagyárba. A volt gyártási csarnokok helyét ma üzletek, kereskedelmi kft.-k foglalják el. Öltönyeinket pedig Kínából importáljuk.

A közelben, a Cserzy Mihály utcában egy régi ismerősre bukkanunk.

A DOMET az Ecset- és Seprűgyár volt valamikor. Az üzem területén ma képviseletek, kis kereskedelmi kft.-k találhatók. Hogy honnan és milyen pénzügyi háttérrel hozzuk be a szükséges ecset- és seprűmennyiséget, talán nem kell külön magyaráznunk.

A DOMET-tel szemben található a már említett üveges kft. egyik telephelye. A háromemeletes épület valamikor a büszke nevet viselő „Április 4. Cipőipari Szövetkezetnek” adott otthont.

A kötelező „kiadó csarnok, raktár, iroda” felirat innen sem hiányzik.

Utunkat a Belváros felé folytatva egy csendes, sokszintes épületre leszünk figyelmesek.

Az épület valamikor a Szegedi Kenyérgyár volt. A szocialista megalománia mintapéldája. Még amit könnyen lehetett volna kisipari körülmények között gyártani, arra is életképtelen, óriási üzemeket építettek. Ma csipkerózsika-álmát alussza.

Itt a közelben, a Hétvezér utcában egy új, modern, vonzó épületegyüttest látunk meg.

Az épületegyüttes helyén néhány éve még a Szegedi Hangszergyár állt. Termékeit (vonós hangszerek) az USA-ban is vásárolták. Aztán a távol-keleti konkurencia… (Meg hazai jóakaróink…)

Haladjunk innen tovább a Nagykörúton a Tisza irányába. Bal kéz felől szemünkbe ötlik a SZEVIÉP irodaháza. Az épület tíz éve még a Mary Cipőgyárnak (korábban Szegedi Cipőgyár) adott otthont.

Ma természetesen cipőinket is importból kapjuk.

Vajon mikor fogják az emberek a munkahelyrombolás–import függőség–munkanélküliség-, életszínvonal-csökkenés–államadósság–népességfogyás közötti összefüggéseket felismerni? És ha ezeket felismerték, és azt is, hogy ez nem egy véletlen, hanem egy megtervezett folyamat volt, amelynek részesei voltak egymással versengő politikai pártjaink? Hogyan fogják a felelősöket elszámoltatni?

De folytassuk sétánkat. Átérve a Tisza-hídon megkeressük a legendás Újszegedi Kendergyárat. Odaérve megdöbbenünk. Ahol a nap 24 órájában zakatoltak a gépek, a kémény időnként fekete füstöt eregetett, ott ma minden csendes. De hol van a gyárcsarnok? Hol a gyárkémény?

Aki nem emlékszik a régi gyárra, az el sem hiszi, itt emberek sokasága dolgozott három műszakban. Miért volt olyan sietős az új tulajdonosnak az épületet lerombolni? A területet most is őrzik, fényképeinket is csak a kerítés résein keresztül tudtuk elkészíteni.

Az irodaházat meghagyták, ott egy kereskedelmi cég működik.

Lassan sétánk végéhez érünk.

Gondolatban még készítünk egy kis számvetést, mi maradt meg Szegeden.

Megvan a Szalámigyár, Leisztinger-birodalom tagjaként. Néhány éve Dániából hoztak fagyasztott félsertéseket feldolgozásra, és amikor gőzzel felolvasztották, a dolgozóknak facsarta az orrát a szag. Így támogatták a hazai sertéstermelőket. Megvan a MOL részeként a kőolaj- és földgázkitermelés. Mint tudjuk, a MOL 75%-ban külföldi tulajdonban van. Megvannak a közszolgáltatók, gáz, víz, villany, javarészt francia tulajdonban. Megvan a tejfeldolgozó, először olaszoké volt, magánkézbe adták tovább.

És gyorsan nézzük még meg, mit kapott Szeged demokráciánk 20 évében: termelő üzemet egyet sem. (A néhány fős önerőből létesült kft.-t itt nem számoljuk.) Ehelyett jött a Cora, Tesco, METRO, Lidl, Aldi, Penny Market, Baumax, Praktiker, OBI. Mindenki hozta a saját jól beolajozott beszállítói hátterét, mondanunk sem kell, külföldről.

Természetesen tudjuk, amit Szegeden látunk, az nem helyi specialitás. Ilyen az egész ország.

Nem állítjuk, hogy a 20 évben egyetlen termelőüzem sem ment volna tönkre, ha a politikai vezetés komolyan veszi hivatását. De tudjuk, hogy sokkal jobban lehetett volna a kérdést, a kommunizmus csődtömegét kezelni.

Példa erre a lengyel, a cseh, a szlovén, a szlovák, a horvát, és igen… a román helyzet is. Ilyen katasztrofális politikát egyetlen ország elitje sem produkált, mint a mienk.

Ki a felelős mindezért? Kik akarták, hogy ide jussunk? Miért? Mindegyikünk találkozott már a kis felirattal úton-útfélen:

Igen. Európa itt épül, Magyarország itt száll a sírba. Érdekes egyébként, ezeket a bosszantó feliratokat, hogy Európa itt épül, csak nálunk lehet látni. Romániában, Szlovákiában, a nyugatabbra fekvő országokról nem is beszélve, a saját hazát építik.

Az embernek óhatatlanul eszébe jut a II. világháború alatt született két amerikai terv Németország háború utáni kezelésére, a Kaufman-terv és a Morgenthau-terv.

A Kaufman-tervet 1941-ben írta Theodore N. Kaufman amerikai zsidó publicista, az American Federation of Peace (Amerikai Békeszövetség) elnöke. A 74 oldalas brosúrában levezeti, miért a németek felelősek a háborúért. A félreértések elkerülése végett már az első sorokban leszögezi, a háború nem Hitler, nem a nácik ellen irányul, hanem ez az előre haladni vágyó emberiesség és a sötét múltba masírozni szándékozó német nép háborúja. A könyvecske konklúziója: a németséget ki kell irtani. A férfiakat 60 év alatt, a nőket 45 év alatt sterilizálni kell. A könyvecske részletesen leírja a folyamat technikai részleteit is. (Pedig 1941-ben még szó sem volt gázkamrákról, még a mai történészek szerint sem!)

A Morgenthau-terv 1944 szeptemberében született, amikor már eldőlt a világháború sorsa. Nem volt olyan drasztikus hangú, mint a Kaufman-terv. Morgenthau Roosvelt pénzügyminisztere volt. A terv előirányozta a nagy iparvidékek teljes leszerelését, a berendezéseknek a győztes országokba történő szállítását. Nem kívánt jóvátételt követelni a legyőzött Németországtól, mert az a gazdaság fejlődését tette volna szükségessé, és már a jóvátételi fizetések alatt, de különösen azután konkurenciát okozott volna az USA-nak és Nagy-Britanniának.
A jóvátételt a terv ehelyett a német munkaerő, a német javak, a német területek átengedésével kívánta megvalósítani.
A mezőgazdaság működhetett volna a terv szerint, de csakis olyan szinten, hogy minimális ellátást biztosítson a lakosságnak. A fölösleget el kellett volna venni a németektől.
De dolgoztak ki olyan terveket is (a Harvardon), melyek szerint a német férfiakat kényszermunkásként kellett volna elszállítani a szomszéd országokba, hogy a fajok keveredését elősegítsék. És hogy kiket szántak a férfiak helyébe Németországba, arról már Coudenhove-Kalergi grófnak, a Páneurópa Unió megalapítójának 1925-beli elképzelései is tanúskodnak: „Ázsiai-afrikai-fehér multikulturális társadalmat kell létrehoznunk…”

A vad amerikai terveket a Sztálinnak köszönhető Kelet-Nyugati konfrontáció keresztülhúzta.

De ma látszólag semmi nem állja útját a genocídium magyarországi erőltetőinek.

Rajtunk áll, mikor mondunk nemet.

Ébresztő, szegediek, ébresztő magyarok! Vérre menő pártharcok helyett, amely harcot a háttérből nagy pártjaink külföldi megbízói gerjesztenek, ismerjük föl, kik igazi ellenségeink, hol húzódnak a frontvonalak. A felismerés már fél győzelmet jelent.

Szeged, 2009. december

Bálint József

 

Monostori László: Nándorfehérvár emlékezete, 1456-2006

Helyünk és sorsunk Európában

Tóth Béla: Kutyák, birkák, szamarak

Halételek

Cs. Sebestyén Károly: Utcák, terek, templomok, házak

Sz. Lukács Imre: Tábor a pusztán; A halál színpadán

Bogár László - A rendszerváltás bukása

Globális uralmi rend

Dr. Lázár György: Visszaemlékezés a nagy árvíz napjaira

Firbás Zoltán: Szeged Panorámatérkép

Móra Ferenc: Írások Csókáról

Monostori László: II. Rákóczi Ferenc emlékkönyv

Síklaky István - Létbiztonság és harmónia

Tömörkény István: Hétről hétre

Magyarország – Kulturális értékeink, természeti kincseink

Kecske ételek

Globalizációs végjáték

Wolf Schenke - A sárgák háborúja

Gabonakonyha

Dr. Darázs Sándor: A Szegedi Konzervgyár története