Gazda József: Az önfeladás mechanizmusai
GAZDA JÓZSEF
Az önfeladás mechanizmusai
III. rész
Tudatvesztés, identitásvesztés
Igen. A folyamat halad, már nem lehet megállítani - mondja a felszívódás talaján magyar öntudattal vergődő ember. Akinek nap mint nap kell látnia az elhatalmasodó közönyt, az önfeladás, saját értéktudatának elvesztése kóros jelenségét mindenütt és mindenütt. Ezt már nem vezényli - vagy legalábbis látszólag nem vezényli - senki. Ha igen, nem itt, nem a végeken, mert itt már begerjedt az önfaló gépezet munkája, itt nem kell azt erőltetni. Az energiákat másutt vetik be az illetékesek. Ott, ahol még van rombolnivaló, hogy azokat a tájakat is erre a szintre süllyesszék! Itt, a szlovákiai nyelvhatár mentén, Erdély hatalmas szórványtengerében, Délvidéken, Szerémségben és Szlavóniában, vagy a nyugati őrvidéken, ahol már alig lobognak az őrtüzek lángjai, az iskoláitól, kultúrájától, s ezzel önismeretétől, önbecsülésétől, a megmaradás jogától megfosztott magyarság újabb és újabb generációi szédülnek bele az őket felfaló hullámzásba. Mit ér nekik már az a szó, az a tartalmatlan betűsor - mert a szavaknak jelentésük van, az anyanyelv szavainak mélységük van, szavak mögött ott lehet a lélek beláthatatlan gazdagságú világa, amik ebben az esetben nincsenek ott, hiányoznak, üresség tátong a helyükön -, hogy magyar vagyok! Lehet ezt mondani, de ehhez valami fedezék is kellene! Egy kis múltismeret, történelmi tudat! Egy kicsi öröm és sok-sok fájdalom! De együtt, e kettő együttléte, egymás mellett léte folytán: szépség! Lelki szépség! Az egész magyarságra - beleértve az anyaországbelieket is - jellemző a tudatok meggyengülése. A Rákosi-, majd a Kádár-rendszer tűzzel-vassal irtotta, nacionalizmusnak bélyegezte a lelkeket betöltő - vagy köznapi szóval mondjuk így - egészséges nemzettudatot. S ennek az itt is és ott is, mindig és mindenütt tiltásnak a hullámverése nem lankadt, ott van ma is. Ott sem és itt sem érték a magyarság. Ott sem és itt sem büszkék az emberek - átlagban gondolkozva - nemzeti hovatartozásukra. Nem büszkék István királyra és Mátyás királyra, nem büszkék a vérzivataros magyar történelem sok-sok áldozatára, a megmaradásért vívott hatalmas küzdelem értékeire. Ott sem és itt sem fáj, fájhat - természetesen más közegekben és más okokból - az "annyi balszerencse", az "oly sok viszály", nem fájnak a felperzselt otthonok, a széthullott haza, és az, hogy "megbűnhődte már e nép". Ott a félrenevelés, agymosás, szándékos tudatrombolás eredménye ez. Itt? Itt, a végeken? Itt is folyt rombolás, de más oldalról és más módszerekkel, úgy, hogy az ideig-óráig dacot is válthatott és váltott is ki sokakból. De a dacolók fokozatosan elöregedtek, az újabb és újabb generációk meg már csak nőnek, sarjadnak, mint a vadnövények, nincsenek beoltva mélyebb tartalmakkal, egyszerűen nem tudják, hogy kik ők, semmit nem tudnak önnön értékeikről. Az ő realitásuk: az ismeretlen ÉN értékének a tudathézaga! A környezet, melynek reális része az az idegen közösség, melyben élnek az iskolában, a lakóhelyen ezer érvet szolgáltat saját magáról, maga mellett - még hazug érvek sokaságát is -, beléjük táplálja saját kultúráját, múltját, értékeit, s ő abban a tudatban kell hogy vergődjön, hogy neki semmije sincs! Felfele tekint a nagy szlovák, román, szerb, horvát, szlovén kultúrára, és úgy érzi, ha érez egyáltalán még valamit, ha próbálna gondolkozni, hogy neki semmi sincs, mert magáról, az ő népéről nem tud semmit. Megfosztották önismeretétől, megfosztották saját kultúrájától, nyelvétől, mindentől, ami az övé. És akkor csoda-e, ha beleszédül a nagy kavargó óceánba, új identitást keres és talál; a sajátjának a tudata annyira gyenge, hogy az már nem lehet fékező erő! És a folyamat, a folyamat, a megállíthatatlan így teljesedik be. Így szedi újabb és újabb áldozatait, így hullnak bele azok is, akik magyarnak születtek, akik fölött még vagy már nem magyarul dalolt a dajka, az idegen kultúra, az idegen nemzet vonzásába, őket felfaló ölébe, hogy értékes génjeikkel, e gének révén örökölt tehetséggel azokat gyarapítsák.
"A magyarok nem kellenek. Nem a magyarok kellenek. Hanem a terület. A termés. Szlovákiában a mezőgazdasági terület 80%-a magyar kézen van. Míg nem mentek külön a csehek és a szlovákok, addig ott voltak Csehországban és Morvaországban nagyon jó mezőgazdasági területek. Most ez megszűnt. Nekik életszükséglet, hogy ez a terület megmaradjon. Nem veszik figyelembe, hogy mi magyarok vagyunk, más nemzet. Ügyes, rafinált az elnemzetlenítő politikájuk. Elsősorban az iskolarendszeren keresztül. A magyarok közül több mint 30% szlovák iskolába adja a gyermekét. Hányat tudnék mondani Kalondán, akik azért mentek szlovák iskolába, mert jobban érvényesülnek így. S alig tudja végigdöcögni az iskolát. Aki tud, az tud. Aki pedig buta? Butaság is kell, hogy ezt bevegye. Azoknak a szülőknek a butasága ez. Vagy talán nem is az. Nem! Nem érzi kötelességének, hogy neki magyarnak kell lenni" (Simon János, Kalonda).
"Hogy miért tünedezett el a magyarság a Tito-rendszer alatt? Tito egy új nemzetet, a jugoszláv nemzetet akarta. Meggyőzték a magyarokat, hogy itt jobb, mert jobb is volt, mint Magyarországon. Jobb is volt az élet, magasabb életszínvonal. Hogy nem az a fontos, hogy az ember magyar-e vagy szerb; a szerb sem hangoztathatta, hogy ő szerb vagy horvát, minek verje a mellét, jugoszlávok vagyunk, mint Amerikában amerikaiak, és hát teremtsünk meg egy új nemzetet. Beszélhetsz te magyarul, csinálhatod te a tiedet, de a jugoszláv nemzetiség megjelenése sajnos a magyarságban volt a legnagyobb mértékű. A gyerekeket szerb iskolába adta azért, hogy jobban boldoguljon a gazdasági életben. Biztonságosan. Az nem sértette, hogy jugoszláv. Nem szerb, jugoszláv. Szerbül beszélt, magyar nem lehetett soha. A szerbek közül 1% ha volt, aki jugoszlávnak mondta magát, a magyarok majdnem 20%-a vezettette be magát jugoszlávnak a népszámláláskor. Egy család a belügyben dolgozott, de nem magyarságellenes tevékenységgel, hivatalnokként. A családjukat szerb iskolába adták, magyar nevük volt, a keresztnevük is, elmentek mindaddig, amíg nem jöttek a `90-es évek, a háború Horvátországgal. Kidobták őket az állásból, a gyermek az iskolában állandó sortűznek volt kitéve a magyarsága miatt, holott nem tudott már magyarul. És most onnan is kilökték, meg innen is kilökték. Ezek a családok legjobban sínylik meg a helyzetüket, most már nem akarnak szerbek lenni, de nem tudnak már, csak szerbül beszélni. Ez a jugoszláv nemzet megjelenése egy óriási csapda volt, a legnagyobb csapda a magyarok felé. Amerikában is, mondták, mindenki megtarthatja a nemzetiségét, azért amerikaiak. De azok odaköltöztek, lemondtak a hazájukról, lemondtak a kultúrájukról, családi összeköttetéseikről, elmentek egy új közegbe, egy új államba, egy új égtájra, de mi nem, mi az otthonunkba maradtunk, s ránk kényszerítik ezt a helyzetet. Ez a borzalom!" (Papp Ferenc, Újvidék).
"A románság részérő jövő erős nyomás hatására a magyarság azáltal, hogy hamarabb akar eltűnni a román tömegekben, hamarább veszti el az önértékelését, öntudatát, mint a nyelvét, általában fordítva szokott történni. Hogy a nyelvét veszíti. Ott lehet öntudatvesztésről beszélni, ahol a nyelvét veszíti el először, könnyebben beszél románul, román környezetben van. Ahol elég nagy létszámban van magyarság, s még közösséget is alkotnak valamennyire, van hova járjon, magyarok közé tud menni, s mégis elveszti a magyarságát, ezt csak azzal lehet magyarázni, önértékvesztése van, s minél hamarabb el akar tűnni a tömegben. S szerintem ez a jellemző, különösen `90 után. Azt lehetett remélni, hogy egy fordított folyamat indul el, de hát nem ebben az irányban megyünk. Egy másik jelenség, amelyik ugyancsak ezt igazolja. Az az első generáció, amely el akarja tüntetni a gyermekeit a román tömegben, feltűnően román neveket választ. Így jelennek meg a Veres Remusok, a Deák Traianok. Annyira tipikusan román, és a legvadabb román körök által elfogadott, román öntudatot kifejező neveket választanak, ezzel akarják igazolni, hogy ők igazán románok. Megtagadják a magyar keresztnevet" (Vetési Zoltán, Temesvár).
"Így kell a magyarokat asszimilálni, elvesszük feleségül. Kimondta, úgy kell a magyarokat asszimilálni, hogy el kell őket venni feleségül, s nem megtanítani a gyermekeket magyarul. Ez a tudat ez bennük van. Ezt egy szlovák mondta. De nem egy példát tudnék mondani, például nálunk, Zsérén azok a lányok, akik egykék, ugye hát a faluban nem harcoltak értük, idegenek jöttek, vagyis szlovákok jöttek a faluba, s azok vették el. Jómódú családokba olyanok kerültek, akik. Mert hát itt volt, akihez férjhez menjen. Há`, ha szlovák kéri, akkor szlovákhoz adják, s nem történt semmi sem. Ez a `60-as években kezdődött. Hogy a lányokat szlovákok vették el, az utóbbi 15 év történései ezek. Olyan családok voltak, akik jómódúak. Sokkal elkeserítőbb, hogy felháborodtak rajta a szülők, hogy nem így gondoltam, de mit lehet tenni, ha már így van. Ennek a kárára, hogy nem veszi figyelembe senki ezt az értékrendet, ezt a kultúrát, s akkor, mikor ezek a döntések születnek, akkor még nem gondolkoznak azok, az unokákkal mi lesz, csak később derül ez ki, s ha valaki szóvá tenné, akkor még felháborodnának. A szlovákok sokszor meggyőződésből, kiszámításból csinálják. Mondjam azt, hogy termelési folyamat?" (Maga Ferenc, Zsére).
"Mintha szégyellné, hogy magyar. Nem tudom, milyen nép! Hova fejlődött ez a tudomány. Hogy valaki szégyelli, hogy ő magyar. Hogy úgy neveli a gyermekét, hogy szégyellje, hogy magyar. Ez, sajnos, ez gyenge dolog. Nem szabad, hogy az ember szégyellje. Mert ember kell legyen, s meg kell érezzük, nem a miénk az ország, ők a többség, az övék, ha egy másik rendszer jön, ők is meghúzzák magukat. Mindig fenyítem ezeket, akik nagyon ugráltak" (Tóbiás István, Mezőkeszü).
"Kassán ötezer ember vallotta magát magyarnak a legutolsó népszámlálás alapján, de sokkal több van, 15 ezerre becsüljük. Kitelepítették még az első republika idején, a hivatalnokréteg nem volt hajlandó sem Pozsonyban, sem Kassán letenni az esküt. Nagyon sokan elhagyták az országot, akik a vasúton dolgoztak, jogászok és tanítók. Tehát az értelmiség kétszer kényszerült elhagyni Kassát, és ez rányomta a bélyegét Kassa arculatára. Az óvárosból kitelepítették a magyarságot, s jöttek a betelepülők, ipart telepítettek Kasára, s megváltoztatták a város etnikai képét. 40000 magyar volt, s 10000 más. Ebben a másságban voltak zsidók is, s szlovák kisebbség. Egy pillanatra megváltozott, mivel oda telepítették a kohóművet, magával hozta a lakosság duzzadását. Kitelepítéssel és a reszlovakizáció idején azzal, hogy önmegtagadással, önfeladással csökkent a lakosság 40000-ről. Jelenleg egy alapiskola és két középiskola van magyar nyelven, az ipari iskola és a gimnázium. Teljesen magyar. Nem merik vállalni a szülők a hovatartozásukat, s nagyon kevés az a pár gyerek, aki magyar iskolába jár" (ifj. Hajdók Géza, Királyhelmec).
"Ez nagyon szomorú miránk, magyarokra nézve. Én nem találok, csak pár családot olyant, s arról sem mondhatom, hogy az a magyarsághoz húz, s minden áldozatra kész a magyarság érdekében. Ő még magyarnak vallja magát egymás között, és beszélgetünk, de hogy a magyar érdekekért kiáll, és ugyanakkor ott, ahol kell, ha kell még harcol is, azt nem lehet várni. Kiindulok abból, nekem vannak keresztgyerekeim, s ugyanakkor a keresztgyerekeknek a fiai egy se tud magyarul. Pedig nekem van egy lányom, és anyagilag hál` istennek nem állok rosszul, szívesen segítettem is nekik, odaadtam földet, tehenet, kombájnt, gazdálkodjatok, én úgy-ahogy tudok szlovákul, de a keresztanyjukkal egy szót sem tudok váltani, mert a gyerekek nem tudnak magyarul. Sajnos amikor a szülő nincs nevelve, s ugyanakkor úgy mondjam, hogy a nagymamák is hátrahúzódnak a nemzetiségi kérdésben is, más kérdésben is, a szülőnek kellene példát mutatni a gyereknek, hogy hogy és mit szabad és mit nem, s maga a szülő sem tudja. Ez a vallási rész. S ugyanez vonatkozik a nemzetiségi részre. Itt hiába beszélünk arról, hogy ez a generáció elmegy, s jön egy másik, s majd megváltozik. Nincs ilyen, magától semmi sem változik meg!" (Bolyós Géza, Kismulyad).
"Én a szülőktől, a dédszülőktől a magyarságot úgy örököltem, hogy az fontos volt számomra. Az utolsó tíz év az, amikor próbáljuk a népbe azt betáplálni, hogy érezzék, miért fontos az, hogy ott maradjanak, s mért fontos az, hogy magyarnak maradjanak meg. De ott a másik dolog, a gazdasági oldal, azzal nagyon hadilábon állunk. A gazdaság összedőlőfélben, s egy fiatalnak nehéz megmagyarázni, hogy maradjon ott. Rengetegen elmentek, főleg az utolsó öt évben: a háború miatt, a behívások miatt, az ellehetetlenülés miatt. Egyre többen mennek el a szórványból, hiszen ottan magyar óvoda, iskola alig van. Például Kikindán, ahol a szülők, hogy a gyermekük érvényesüljön, nem adják magyar iskolába a gyermeküket, ezzel a magyarázattal. Itt már öntudatról sajnos nem lehet beszélni. S ez jellemző sajnos nagyon sok városra. Mi ott a Tisza mentén még megmaradunk magyarnak jó sokáig. A földrajzi fekvése is olyan ennek a résznek, hogy oda nem jönnek szívesen a menekültek. Szabadka Kolozsvár sorsára jut. Jó földrajzi fekvés, egyetemi város, nagy piaca, ahová jönnek. Betelepednek cigánytól akárki, ellepik a várost, miközben a magyar alig kap munkát, vagy rossz munkát kap. El kell vándorolnia, hogy megélhetést keressen" (Müller Éva, Magyarkanizsa).
"Van egy család, ahol elég szomorú, hát velem egykorú lányuk is volt, aki magyarral kötött házasságot, de a gyermekeiket tudatosan szlováknak nevelik. Egy ilyen család van ebben a kicsi faluban. A közösség sehogy nem viszonyul ehhez. Lehet, hogy van, aki megszólja, de azt hiszem ez itt már olyan természetes dolog. Tudnak magyarul, nem erről van szó, csak ők inkább már szlovákul beszélnek. És az így van, hogyha a nagyobb gyermeket beadják szlovák iskolába, még otthon a szülőkkel, nagyszülőkkel magyarul beszél, de ha már megy a másik is, a két gyermek egymás között csak szlovákul kezd beszélni. Itt Léván előfordult óvodában, mesélték, a gyermeke hazajött, s ti hülye magyarok vagytok, így mondta a szüleinek" (Pásztori Attiláné Erdélyi Márta, Léva).
"Ezek az itteni mai szlovákok, ezeknek a 80%-a elszlovákosodott magyar. Ahán így van. S ez gyűrűzik tovább. Ha már bejön a faluba egy idegen, ha magyar faluból jön, már az is szlovák. Egy szlovák férfihez ment Verebélyre, s eljöttek Ahára lakni. Na de hát az asszony nem beszél a gyerekeivel magyarul. Hiába magyar. Az ember ilyenkor megáll. Mert mindenféle ellentétek vannak itt. Én nem tudom, ez olyan lelki gyengeség vagy lelki betegség vagy minek is nevezzem, hogy így van. Itt a szomszédban is mind a kettő, jó, még csak úgy beszélnek, a nagyobbik lány még elég jól. A kisebbik? Csak nézi, s úgy botladozik a nyelve. Míg a nagyanyjuk élt, tréfásan haragosan rájuk is szólt, de annak sincs értelme, hogy valaki erőszakoskodjon, te beszélj magyarul, mert magyar vagy! Nincs meg az a tudat, ők azt gondolják, hogy ők el vannak veszve, ha magyarul beszélnek, mert akkor már ők nem szlovákok. Ennyire, ennyire erősen beléjük van ez. Mert nem olvasnak, nem nézik - talán - még a magyar tévét sem, honnét? S akkor már nekik nem számít, hogy valaki magasabb szinten van, valaki okosabb, valaki értelmesebb. Valahogy én ezt látom, de őket ez abszolút nem érdekli. Most legújabban elkezdték az angolt tanulni, mert az jött be a német után, s ők azt gondolják, ők csak akkor lesznek valakik, ha ők angolul tudnak. Én nem mondom, hogy nem kell az az angol vagy az a német, na de hát közelebb van hozzánk a magyar, ezt is kellene. Ez valahogy nem jut el a tudatukig" (Jókai Mária, Felsőaha).
"Sokszor magyar családon belül is románra váltják a beszédet, hogy segítsenek a gyermeknek az érvényesülésben. S nyelvileg is elvész számunkra. Még ha vallásilag valamilyen kötődése van is, de elvész az identitástudata, nyelvileg teljesen elveszett. Nem olvasnak, nincs kulturális igényük, sajnos ez általános tünet, nemcsak a magyarság tekintetében van így, a tévé mindenkit öl meg a kényelmet biztosító voltával, otthon van, nem mennek házon kívül a maguk örömkeresésével, kapcsolatkeresésekkel, ott maradnak a házon belül. Öntudat dolgában is bajok vannak. Az öntudatot akkor formálná közösség, ha elmenne, eljárna a közösségbe. De ha ő kényelemből, fáradtság vagy távolság miatt, akármilyen megfontolásból hosszú ideig, következetesen elmarad, utána már az igénye sincs meg. Ötven év alatt megtanulták azt, hogy magyarnak lenni itt csak akkor érdemes, ha kitűnő vagy a munkádban, tevékenységedben, a hozzáállással a munkában, de akkor, amikor kiderül az, hogy magyar vagy, mindjárt második, harmadik, ötödik helyre kerülve mellőznek, és nem tudod kifejteni azt, amit ki akarsz fejezni vagy fejteni, s azt mondják, nem előnyös ez a magatartás. Emiatt ez is nagyon-nagyon sokat ront" (Farkas Gábor, Fogaras).
"Inkább az alacsonyabb réteg veszti el, a tanult emberek csak kitartanak a nemzetiségük mellett. Egyszer felmérést végeztünk, kik azok, kiknek főiskolai végzettségük van. Ez már egy generáció, amióta nincs magyar iskola. Előbb a magyar iskolából főiskolát végzettek száma sokkal magasabb volt, mint a szlovákból. Most nehéz lenne felmérni, hogy 25 éve nincs magyar iskola. Amikor egyensúly volt a szlovák és magyar iskola között, akkor föl lehetett volna még mérni. Azok a gyerekek, akik szlovák iskolába járnak, ha megkérdezik, milyen nemzetiségű vagy? A gyerekeimen keresztül látom, szlovák iskolába járnak" (Vrábelné Nagy Anna, Nyitragerencsér).
"Pedig annyi, de annyi magyar erőfeszítés történt, és nem is kell olyan nagyon visszamenni a múltba. Márton Áron. Akkor lehetett volna szentté avatni, amikor meghalt. 16 év börtönnel a háta mögött. Apor Vilmos. Aki a grófi címét soha nem használta, és megállta becsületesen a helyét. Eszterházy. Mindszenti. Őneki a legnagyobb bűnül azt rótták fel mindig, hogy nem hajlandó kompromisszumokra. Ha ő kompromisszumokra lett volna hajlandó, akkor ma már nem lehetne a boldoggá avatásáért küzdeni. Mert gerinces volt, megállta a helyét. És ha az ember a múltba megy vissza, hát ott meg aztán igazán van belőlük bőven, és ha a Jóisten megsegítene, hogy valahogy kikönyörögnének ennek a szegény, szerencsétlen magyar népnek egy szebb jövőt. Azt a bizonyos »megbűnhődött múltat és jövőt«" (Böhm Zsuzsanna, Léva).
Genetikai elveszés, keveredés
Amíg a magyar közösségek őrizték saját hagyományrendjüket, hagyományos erkölcsrendjüket, tilos volt a keveredés. A közösség - mely nemcsak helyi, hanem nemzeti is volt egyben - azzal óvta, védte, tartotta meg a maga számára az egyént, felcseperedett új "tagjait", hogy átörökítette rájuk is saját normarendjét. Ezt a normarendet élték, gyakorolták, tudták kötelező módon a magukénak már a családok is, alkalmazkodtak hozzá, lelkük részeként vallották, s átörökítették gyermekeikre. Így maradtak meg a közösségek, így maradott meg - még atomnyi állapotában is - sok-sok apró közösség, így adhattak akár parányi kisközösségek is Ady Endréket, Kőrösi Csoma Sándorokat a magyarságnak.
Ám e közösségek fellazultak, szétzilálódtak, elvesztették katalizátor-szerepüket, képtelenné váltak erkölcsrendjük továbbörökítésére. Egy 1942-es észak-erdélyi felmérés szerint a magyar és a vegyes házasságok aránya a szórványokon 88,6% - 11,4% volt. Mára ez az arány megfordult, 10% a 90%-hoz. Az élet folyamatosan lüktet tovább, születnek, halnak az emberek, a régi arcok helyébe új arcok jönnek. A régi közösségek helyébe újak lépnek. Újjáformálódnak a faluk, utcák, az új életformák új együtt élő csoportokat ráznak össze tömbház-, lépcsőház-, iskola- vagy osztályközösségekké, munkahelyi közösségekké, melyeknek már más a halmazállapotuk, már többségükben vegyesek, s összetevő, kapcsolatszervező elveik közül hiányzik a mi nemzeti létünkben fogantatott. Sőt: nemhogy hiányzik, ellent is mond annak! Mert nagyon vegyes közösségeknek lehet jellemzőjük tagjaik mássága - így lehetett például az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében a közösöknél, ahol akár 7-8 nemzet fiaiból verődhetett össze egy raj vagy szakasz -, de itt, ezekben a szórványvidéki közösségekben a meghatározó elemmé a többség, a többségi válik, a többségi nyelv, a többségi erkölcs, magatartás, s a kisebbség, a kisebbségi azonosulni, nem elkülönülni akar. Így válik másodrangúvá a párkapcsolatok kialakulásában is a nemzeti hovatartozás, így kapcsol magához, asszimilál, azonosít a többség. Így szakadnak ki ifjaink, házasulandó fiataljaink a nemzeti közösségből, így válnak egy-egy olyan új, mikroegység - család - tagjaivá, melyben az ő nemzeti hovatartozásuk másodlagos szerepet kap, úgymond: jelentéktelenné válik. És a kohó összeolvaszt, a malom, a nemzetpusztító malom őröl, a hatalmas felszívóerő magához ragad.
A vegyes házasságok úgy elszaporodtak, annyira meghatározóvá váltak a szórvány-fiatalok életében, hogy már azok a dominánsok. A természet, a matematika törvénye is azokat teszi valószínűbbé, gyakoribbá. Olyan közösségben, ahol 10-ből vagy 20-ból egy a magyar, a magyar számára a vegyes házasság lehetősége kínálkozik fel elsődlegesen. Az azonos nemzetből való keresés - miután a nyelvi, kulturális különbözőségek is megszűnőben, eltűnőben vannak - már nem szempont, nem igény, s majd a házasságon belül az sem lesz igény, hogy megtartsad önmagadat, anyád nyelvét, anyád kultúráját. Mindegy! - hangzik a megfogalmazott vagy meg nem fogalmazódó kérdésekre a válasz. A fájó, hogy csak így mindegy, nekünk, az identitászavarokkal küzdők számára. Az egészséges identitástudatú nemzetek fiainak, leányainak sohasem mindegy. De ők itt, a mi esetünkben, mindig a másik oldalt jelentik.
"Az a nagy kérdés, hogy hogy tud alkalmazkodni az új helyzethez az az egyén, aki egy népcsoporthoz tartozott, egy ország területén élt, s erőszakkal, háború vagy adminisztratív döntés folytán más állam polgára lett. Ez egyaránt érvényes Délvidékre, Erdélyre, Felvidékre. Valahol meg kell találni azt a középutat, hogy megtartani magyarságunkat. Továbbvinni a nyelvet, a kultúrát, megőrizni a történelemtudást. De ugyanakkor sikeresen beépülni az új társadalomba. Ez a kisebbségi sors legnagyobb csapdája, megtalálni a középutat: ne felejtsük el, hogy magyarok vagyunk, de ugyanakkor ott is lenni az új társadalomban. Nem elvetni mindent, nem izolálódni, nem gettóizálódni, hogy egy egyszerű magyar sziget keletkezzék az itteni magyarságból, s amikor elfogy a magyarság, akkor egyszerűen eltűnik ez a sziget. Hanem megtalálni az egyensúlyt, a magyarságtudat megtartása és az új, nem magyar környezetbe való beilleszkedés között. Ez egy nagyon nehéz kérdés, s generációkon keresztül kell majd ezt fenntartani" (Réber László, Nagybecskerek/Zágráb).
"A nemzet megmaradása szempontjából a legnagyobb gondot a vegyes házasságok idézik elő. Ahol magyar-horvát, magyar-szlovén, vagy magyar egyéb nemzetiségűek kötnek házasságot, ott a családi nyelv a szlovén vagy horvát, s majdnem sohasem magyar. Így a vegyes házasságok a szórványlét legnagyobb problémái! Amíg 1941-ig a régi Jugoszláviában nem fordulhatott elő, hogy magyar lány szlovén fiúhoz menjen feleségül, vagy hogy magyar fiú szlovén lányt vegyen el, ez `45 után, illetve az `50-es években, mióta Nyugathoz közelebbiek lettünk, a demokrácia megvalósult, egymáshoz való közeledés, az együttélés, az életvitelünk szemléletében olyan változások történtek, hogy most a szlovén és magyar egymással társalog, barátok lesznek, szoros kapcsolatokat szőnek, házasságot kötnek. Ennek viszont az ára, hogy elveszítjük magyarságunk létszámát, tehát számban csökkenünk, a gyermekek nemzetiségét már nem magyarnak vallják, a második generáció után már kevesebben leszünk. Tízezer magyart tartottunk a Muravidéken számon, máma már csak 9000-en vagyunk, s egyre fogyunk. Félek, mit mond majd a következő népszámlálás" (Varga József, Verőce/Göntérháza).
"Ez a folyamat az utóbbi években hihetetlenül felgyorsult. Mind pregnánsabb és pregnánsabb a vegyes házasságok általi asszimiláció. Szombaton volt a református egyháznál a hetedik házasságkötés Bersztercén az év elejétől, ebből hat vegyes házasság volt, és most az elkövetkező lesz az első, amely azonos vallásúaké és nemzetiségűeké. Ha hétből hat vegyes, már ebből is kitűnik, hogy ez a folyamat mennyire felgyorsult. Évekkel ezelőtt még minden harmadik-negyedik volt vegyes házasság, arra is felfigyeltünk, most már ritkaságszámba megy, amikor azonos nemzetiségűek házasodnak össze. Tudjuk, a Mezőség falvai hogyan románosodtak el az évtizedek alatt, most szemünk láttára románosodnak el olyan falvak, melyeket tíz-tizenöt évvel ezelőtt még fele-fele arányban lakták, s most ez az arány teljes egészében megbomlott. Példaként fel tudnám hozni Somkeréket, Szentandrást, Magyarnemegyét, Várkudut, Felőrt, Árpástót - mind olyan települések, ahol a vegyes házasságok teljes egészében megbontják a demográfiai egyensúlyt, ami még a `90-es évek közepéig megvolt. Ez a folyamat felgyorsult, és gyorsul tovább. Városunkban, Besztercén biztosan így van, bármelyik parókia rendelkezésre bocsátja ezeket az adatokat. Besztercére 1942-ben 30 székely családot hoztak. Ezek a város délnyugati részében kaptak földterületet, ott felépítettek három vagy négy házsort, ezt nevezték annak idején a székely telepnek. A falvakból bejött iparosok és kétkezi munkások is szeretettel építkeztek abban a városrészben, ott egy kis magyar városnegyed alakult ki. Amikor megkezdődött a városrombolási terv, ezzel a negyeddel kezdték, hogy szétzúzzák ezt a magyar tömböt. A székely házakat lebontották, tömbházakat építettek, s a székelyeket szétszórták. És sajnos, ezeknek az embereknek a gyermekeik - négy-öt gyerek is volt egy családban - szinte kivétel nélkül vegyes házasságban élnek. Számunkra érthetetlen, ez a közösség miért adta fel olyan könnyen az identitását. Ha a 30 családot egyenként vennénk, konkrétan lehetne bizonyítani, hogy a második generációbeliek - azoknak a gyerekei, akik annak idején ide kerültek, s a harmadik generáció mindenképpen - vegyes házasságban élnek, s az unokák már nem beszélnek magyarul" (Jakab Mihály, Beszterce).
"Jöttek alulról a kolonizációval, a mesterséges településsel, a főbb felelős munkahelyeket azok kapták meg 90%-ban, s a nagyobb lehetőséget az életre, nagyobb anyagiakkal rendelkezők a szerbek lettek, s a lányok orientalizálódtak, ott biztosabb az élet, annak van jó állása, vezető helye stb. A pénz, a lakás a minden. Azt látták, hogy biztosítottabb a jövő a jövendőbeli családjának, a következő generációnak is. Oda mentek férjhez, s általában a gyerekek 90%-a magyarul már nem beszélt. Nagyon kevesen tartották meg a magyar nyelvet is. De nagyon-nagyon kevés. És sajnos, így az anyagi helyzet is odahatott, hogy tudva elejibe az volt a nézet és az érzés a nemzeti viszonyok között, hogy a magyarok valójában lenézték ezeket az idetelepedett szerbeket, lebecsülték, műveletlenek voltak stb. stb. Ellenben egy generációváltásnál, amikor azoknak a műveletlen embereknek a gyermekei egyetemekre jutottak, megváltozott a kép, nem lehetett már őket műveletleneknek tekinteni, a magyarok iskolázottsága sokkal alacsonyabbá vált, s a szerbeké emelkedett. Oka? Az anyagi helyzet. A lehetőséget a főiskolára a magyarok sokkal kisebb mértékben kapták meg. A szakmák tanulására nyitva volt a középiskolában minden ajtó, mert jó munkás a magyar, és a lehetőég az, hogy odament dolgozni, nem pont, ahonnan származik, Gombosról Újvidékre, vagy olyan városokba, ahol nem magyar volt a domináns, jó munkás lett, de a családja már keveredett. A demokrácia leple alatt" (Papp Ferenc, Újvidék).
Tudja, miért maradtunk meg mi Kórógyon ennyire magyarok? Például ha a maga szülei elhaltak, s magának rámaradt a ház, a birtok, s magnak nem volt rá szüksége. Akkor maga eladta, normális dolog. S jött volna be a faluba magyar ember, de nem református. Nem adták neki a házat. Hanem megvette a helyi közösség, a falu. Megvette magától az a házat, és például a faluban mindig volt szegény ember. Normális dolog. Volt öt-hat gyereke. Az ember megvette volna, de nem volt pénze. Annak odaadták a házat, majd amikor lesz pénzed, kifizeted. Úgy sem engedek be Kórógyra katolikust. Ezt mi nem szeressük ezt itt-ott elmondani, mert hát megsértődnek. De ez az igazság. Azért maradt meg Kórógy magyar református falunak, mert nem engedték be a másokat. `25-ben ment az első református lány - Paprika Julis - férjhez a római katolikus Szabó Ferihez. Szabó Feriék úgy jöttek be, még Feri bácsinak az öccse él, 73 éves. Annak van fia, lányuk, családjuk. A többi falukban, ahol nehány család maradt meg magyarnak, ott ez a hagyomány nem volt erős. Ők hamarabb feladták. Feladták abból a szempontból" (Kismartin Dániel, Kórógy).
"A vegyes házasságokat a kommunizmus termelte ki. Mikor az iskolában is azt mondták, mindegy, ha magyar, ha román. A tisztességes. A gyerekeket, mert az iskolába beültették a padba a románokkal, akkor ezt verték be, mehet férjhez, nem számít, csak ember legyen. Apuka mondta: a fiatalember a keziben viszi hétfőn reggel a nadrágját meg a cipőjét. A magyaroknál nem volt megengedve, amit a szlovák lányok megengedtek. Behozták. Akit behoztak, majdnem mind így hozták be. Az lehet tanult, az lehet iskolázott, az lehet munkás, mind olyan lányt hozott be, akit már el kellett venni. A falu 80%-a nekünk rokonunk. De az mind olyant hozott be. Megegyeznek. Itt a sok rokonunk. Így veszett el Bolyk" (Kovács Ida, Ipolybolyk).
"A leányunk Besztercére ment román után. Nem volt mit csináljunk. Elmentünk mind a ketten. Akkor megmondta a férjem, vigyázz, mit csináltok. Nekem nincsen, csak ez az egy, ne csúfolkodj vele, ha elveszed. Aztán halljam, hogy nem szereted, mert magyar, vagy valami ilyen probléma legyen. Osztán négy évig udvarolt nekije. Mondtuk, keressen magának magyar fiút. Hogyha nem! Négy év után nem hagyták el egyik a másikat, osztán megesküdtek. Mikor esküdtek meg a templomban, mondták többen, hogy mi mind a ketten ki voltunk sárgulva. Ami igaz, sírtam, mert nekem nem volt, csak ő az egyedüli. Nem volt mit csináljunk. Voltak neki magyar fiúi is. Ha egyeznek ők jól? Megmondtam nekiek. Ügyelj magadra, nálam nincsen, amit keressen román. Jól vannak. A leányom is. Komoly. Nem iszik, nem szivarazik. Négy évet itt volt nálam a nagyobbik gyermek, azután megszületett a kicsi, akkor hazavitték a nagyobbikat is. Mondtuk, hogy beszéljen magyarul a gyermekekkel. Ha nincsenek ott magyarok, az iskolában is románul beszélnek. A kicsi nem tud, érteni ért, a nyáron jönnek haza, itt ülnek vakációban. Nem akar. Aztán a nagy jött haza. Az unokatestvéremnek van egy fia, egyidős az unokánkkal. Mentek öntözni, mondta a verset magyarul. A testvéremnek a veje azt monda: magyarul ne beszéljenek, csak románul" (Tőkés Józsefné Modra Gizella, Örményes).
"A nővéremnek szlovák férje van, a gyermekek már szlovákok. Nem volt elég erős a férjével szemben. Nem is próbálkozott. Közönyös volt. Azt mondta, nem érdemes, minek harcolni, abból nincs semmi. Be kell olvadni. `48-ban, amikor a kitelepítés volt, kicsi volt, öt éves. Belénk volt sulykolva a félelem, hogy összefogdosták az embereket az utcákon, s áttoloncolták Magyarországra minden megkérdezés nélkül. Már ha találkozunk, nem magyarul beszélünk. Ritka eset, mikor édesanyánk meghalt, rövid ideig. Mindenki éli már a saját életét, én nem is próbálkozom úgy befolyásolni őket. A sógoromat, már nyugdíjas... Ezek a szlovákok olyan kisebbségi, alacsonyabbrendűség-félével is rendelkeznek. Mindig mondja, hogy ő sosem volt jó nekünk. Igazán nem fogadtuk be. Hogy ő másképpen viselkedett, rögtön, mikor a családba jött, igyekezett érvényesíteni saját konyhát is, azt mondta, hogy ez nem jó, nem így főzünk, neki másképpen ízlik. Mint fiatal házasoknak nem volt lakásuk, s hozzánk jött lakni. Mindjárt próbálkozott irányítani. Az apám elég idős volt arra, hogy ezt elutasította. Szóba sem jött, hogy a csirkepaprikást. Templomba nem lehetett járni, mert egymásra vigyáztak, s akkor se a vallás, se a nemzetiség, úgy volt, hogy az másodrendű dolog, hogy élünk, az semmi, s most már ez így van. A nővérem ma is mondja, ha húznak egy magyar nótát, az igazán a valami. A szlovák az őt nem izgatja, de a magyar nóta az magyar nóta" (Péntek Antal, Nyitra).
"Mivel többnemzetiségű faluban nevelkedtem, én napról napra magyar, német, szerb, román, szlovák nyelvet hallottam, édesanyám is négy nyelven tudott, magyarul, szerbül, szlovákul, németül. Nekem az normális volt, hogyha mindennap több nyelvet hallottam. De viszont hogy példámat hozzam föl, a lányom megismerkedett egy montenegrói fiúval, aki befejezte a tanítóképzőt meg az egyetemet, iskolai pedagógus lett; Szerbiában Topolán, a középiskolában dolgozik mint pedagógus. Megesküdtek, utána kijelentette, hogy az ő jelenlétében magyarul ne beszéljünk, az unokákat magyarul ne tanítsuk, az ő jelenlétében a rádió vagy a televízió magyar műsorát ne hallgassuk, és mikor a fiunk nősült, időben jelentettük, hogy ekkor és ekkor lesz az esküvő meg a lakodalom, s rákényszerítette a lányunkat, mondja azt, hogy nem bírunk jönni a lakodalomra vagy esküvőre, mert kapott behívót. S utána, mikor elváltak, hazajött a lányunk három gyerekkel. Akkor mondta: ez nem volt igaz, Rejkó rákényszerített, így értesítselek benneteket, azzal a magyarázattal, hogy ő nem akar olyan lakodalomban résztvenni, ahol magyarul beszélnek, magyar nóták lesznek, a zenekar magyar lesz, tehát minden magyarul folyik, ő olyan környezetben rosszul érezné magát, inkább nem fog eljönni" (Beretka Sándor, Fehértelep).
"Van itten Borzásiéknak négy fiuk, mind román asszonyokat vettek el. Hány ilyen magyar család van? Sok van. Itt van a Sebesi Gyula családja. A felesége Borzási Gabriella. Magyar család, s a gyermekeik nem tudnak magyarul. Román iskolába adta a gyermekeket. Itt a szomszédban. A templomba sem akarnak járni. Ilyen sok van a faluban. Az oka az, hogy templomba nem megyünk. A templom és az iskola tartja fenn a magyarságot. Templomba nem menyünk, mejünk csak a románokkal diskurálni, szivarazni, kávézni, s félrevisszük a figyelmet. Egy jó magyar, ha mond nekik valamit, nem figyeli, mit mond a másik. Azt mondja: Romániában élünk" (Molnár János, Mezőzáh).
"A vegyes házasságokból most is vóna, ha magyar világ vóna itt, vóna vagy 30 gyerek, az most mind oláh. Ezért apad a magyar. És nincs a magyar fiatalságban ambíció, mert van magyar leány, akit elvehettek, és tudtak volna venni. De nem tudom, hogy ezek a román leányok hogy belebújnak a magyar fiúk bőre alá, elszédítik őket. És ha a felesége román, belőle is románt csinál, hogyha meg a férje román, az is románt csinál, de fordítva soha. Ezért vesz el, azért pusztul el a magyar. Nincs tartás bennünk!" (Bessenyei Gábor, Abrudbánya).
"Nem lehetett, hogy összetartók legyünk. Elkorcsult a nép. S meggondolkoztató, ha egy magyar egy románnal, némettel vagy akármilyen nemzetiséggel él, a családjának kell fogja a pártját, ahhoz kell tartson. Mert a magyar engedékenyebb, figyelmesebb. És finomabb. Én úgy gondolom, nem vagyok biztos benne. Ezért adjuk fel magunkat. Inkább elhagyjuk, hogy boldog legyen a társunk" (Baja Lőrincné Nyitrai Jolánka, Mezőzáh).
Elöregedés, csökkent szaporulat
Az egész magyar társadalom öregszik. Öregszik a csökkent szaporulat, az egykézés, az életerő fogyása, az életidő rövidülése, a sok el- és kiáramlás miatt. És fokozottan öregszenek a szórványok. Öregszenek, mert hiányzik onnan a fiatal élet. Hiányzik a genetikai megújhodás. A búcsúzkodás csendjét alig töri meg a gyermeksírás. Vagy ha igen, más nyelven szól a ringató dal a bölcső mellett. Minden elmenő üresen hagyja maga után a helyet, s ha új arcok jelennek meg majd, hogy újra felmelegítsék a kihűlt tűzhelyeket, ők már nem siratják el az eltávozottat. Így hát minden temetéssel eggyel kevesebben vagyunk. Ma még tömkelegével vannak a falvak, a falvaink, melyekben egy-egy magyar sóhaj fel-felszakad a torkokból. Az elaggott lelkek sóhaja, a távozni készülők sóhaja. És ha ők elmentek, falvak százai üresednek el, vesznek el végleg számunkra. Falvak százaiban hűlnek ki a magyar tűzhelyek. Falvak százaiban, ezreiben lesz csak emlék, hogy ott valamikor magyarok is éltek. Hogy ott valamikor magyar szó töltötte be az udvarokat, magyarul szóltak egymáshoz az emberek az utcákon, magyarul táncoltak, énekeltek, magyarul dicsérték az Urat.
"»Ezt a népet kár kitelepíteni, mert kitelepíti önmagát« - mondta bátyám a szlovák biztosnak, aki intézte a kitelepítést. »Nézze meg a születési adatokat! Egyke van mindenütt! Száz esztendő múlva itt már nem lesznek magyarok.« A nép saját magát kitelepítette volna, ha nincs kitelepítés. Mindig fogyott a nép, fogyott a nép, fogyott a magyarság" (Hasznos Gyula, Garamszentgyörgy).
"Nem csinálnak gyermeket! Ha magyarnak van egy-kettő, a románnak öt-hat. A magyarok nem csinálnak gyermeket. Mit mondjak. Ha neked nem kell gyermek. Nekem sem volt, csak három, de románok csináltak ötöt, hatot, még kilencet is. Nem a kormány volt a hibás, hanem én voltam, hogy nem csináltam gyermeket. Leventének van kettő, Jocónak kettő, a másiknak egy, ott van Pikónak egy, Mitrukának öt. Mind egyformák! Na most ki a hibás, ki hibás? Hibás Pistu vagy Gyöngyi vagy a másik. Hogy azt mondják, nem lehet, mert nincs mire. Hát a románoknak több van? Nem, de ők úgy látják, úgy érzik. Nekem is elég volt a három. A másiknak sem volt, csak kettő. Akkor mér legyen több nekem, mér kacagjon le, hogy nekem van öt-hat gyermekem, s neki csak egy. A tegnap voltam a tehénnyel. Ott annyi gyermek van! Annyi gyermek az egész Nagylakon nincs, mint abban az egy utcában. Azok csinálnak négyet-ötöt-hatot. A magyarok csinálnak egyet, kettőt, még az is sok. Ez így van. A magyarok félnek az élettől! De az nem törődik. Mi gondolkozunk: mit csinálunk annyi gyermekkel. Zolinál van kettő, Zoltánnál van kettő, Gyöngyinél van egy, Gyuszinak kettő, Ibolyéknál kettő, mind csak egy vagy kettő. Ki a hibás? Nem mik vagyunk a hibások? Mik, hogy nem csinálunk. A mi papunknak van egy, Szövérfinek kettő, mért nem csináltak ötöt? A román papnak öt van. Nem tudom, hány magyar papnak volt nyolc gyermeke. A volt fugyi papnak, annak volt nyolc. Nekünk is adott volna az Úristen, csak nem kellett. S ma mégúgy sem kell!" (Fehér Károlyné Erdélyi Bartha Margit, Marosnagylak).
"A románoknál a gyereket, ami házasságon kívül születik, azt virágnak mondják, mi magyarok azt mondjuk: bitang. Példát vehetnénk tőlük, mert végeredményben nem számít, hogy az a gyerek milyen körülmények között fogant, az egy gyerek, s egy magyar ember lehetne. Milyen különbség, milyen butaság, milyen buta megvetés. Minket jellemez!" (Koszorús Zoltán, Beszterce).
"Az egykerendszer, az egykézés az egy régi probléma. Nem csak a magyarságnak a problémája. És nem csak dél-baranyai probléma. Ugyanez van az Ormányságban, a Balaton-felvidéken, Erdélyben Kalotaszegen is. De mondhatnám a nyugati országokat is, Svájcban is apad a népszaporulat. A svájciak részben németek is, lakosságukat a bevándorlókkal töltik fel. Ők abban a kedvező helyzetben vannak, az emberek szívesen vándorolnak ezekbe a fejlett országokba, s idővel felszívódnak. Mi sajnos nem vagyunk abban a különleges helyzetben, hogy ide bevándorolnának, s idővel magyarokká válnának az emberek. Így hát a mi problémánk magyar probléma, a magyar pusztulás problémája" (Pataki Ferenc, Vörösmart).
"Itt, ezen a területen a második világháború előtt már mindenki egykézett, az odatelepedett szlávok és németek is. Csakhogy a magyar községekben ez már megvolt száz éve. És a két világháború között, a második világháborúban csak fokozódott. Betelepedtek a muraközi horvátok, zágorjai horvátok, akkor bánjai szerbek, aztán most legújabban jönnek a hercegovác horvátok a kihalt magyar családok házaiba. Ez lesz a vége, elnémulnak a harangok, ahogy mondják Erdélyben" (Bodnár András, Zágráb).
"Az egész Felszeg mind magyar volt. De nincs gyermek. Lehet magyar, ha nincs gyermek. A faluk ki vannak öregedve. Elmentek városra, s nemigen jöttek haza. Én hazajöttem, mert Kudzsiron nincs mit keressek. Nem jönnek haza a fiatalok. Falun sokat kell dolgozni, hogy legyen valamije. Mérnök úr, mért jött haza dolgozni - mondják. Meg kell dolgozni a kerteket, pusztán marad minden, ha nem dolgozza meg az ő kicsi kertjét. Sokkal jobb, mint a városi élet. Nyugodtabb, ez a valóság. És tűnik el, porlik szét. Lassan kivonulunk, elvonulunk" (Hegedűs Árpád, Marosnagylak).
"Hányszor mondjuk az asszonnyal, hogy mindjárt nincs már egy sem. Mostanig volt még kettő. Voltak fiatalabb emberek, itt az iroda körül, hogy még volt egy kis szolgálat nekik, tanítók, mérnökök, volt egy-egy gyerekek, kettő. Már kettő sincsen. Megvan az egyesedés. Mire megteszed, már nincs egy se. Megnősülsz, két-három évig nincs. Nem akarják, a gyerek nehézség. Most több baj van egy gyerekkel, mint akkor öttel-hattal. Akkor egy bocskorral, egy köntössel. Mikor gyerek voltam, köntössel jártam. Nem volt cipő játszani, iskolába. Most a gyerek, mikor születik, annyi rend ruhája van, nem is tudja hány rend. Sok baj van vele. Megmódosodott a világ. Inkább nem kell. Hogy ne legyen vele baj. Egy gyerekkel van baj. Egy kicsi baj, egy kicsi dolog. Azért nincs gyerek. Volt kettő, most egy, mindjárt nincs egy se" (Menyhárt Mihály, Magyarpalatka).
"Ez egy jelenség. Nem akartam hinni, most mondta az egyik végzős főiskolás paniti leány. Összeszámoltam otthon. 82 ilyen fiú van ott pár faluban. 160 gyermek hiányzik! Meg sem fogantak! Mezőmadarason 30-nál több 28 évet eltöltött agglegény van. Hogy ne jelentkezzék a szervezetben ez az élni akarás, arra való a pálinka, s arra való a nikotin, s egynehány könnyű nő, ha kicsi szükséged van, menj oda, ott meg tudod oldani a dolgodat. A pálinka a férfinak a legrövidebb időn belül előállítja a szexmentességet. Így van. Egy alkalommal Uzdiszentpéteren megálltam, egy özvegyasszonynak négy gyermeke van, s egyedül van. Hát ott van három legény. Egyik 28 éves. Mikor házasodtál meg? Hát én nem házasodtam meg. Kellene legyen két gyermeked. Van ennyi s ennyi földed, itt hiába állsz. A leányok férjhez mennek más falukba. Kövesdre hét mezőmadarasi leány jött férjhez. Ha más faluból jön a nő férjhez, inkább vállalja a gyermeket. És megvan nekem a statisztikám, táblázatom, hogy honnan jött, hány gyereke van, idevalók, hány gyereke van, és hány magányos, s keresem lélektani magyarázatát, hogy mi az oka, magyarázata ennek" (Kövesdi Kiss Ferenc, Marosvásárhely).
"A nemzőképes legényeknek a nem nősülése sokkal több lehetséges gyereket visz el, mint az összes elvándorló. 50-60 fiatalnak nincs egyetlen gyereke sem, az 120-150 gyerek meg nem születését jelenti. Most már 60 van. Én abban is látom, hogy a budiszavai magyarságnak annyira nincsen kulturális szerveződése, nincsen kultúregyesület, szervezetek nem működnek, visszahúzódnak. Nem lehet ismerkedni a fiatalok között az utcán. Kellene, hogy tánc legyen, rendezvény, ahol öszszejönnek, zeneszó. Élet kellene! Közösségi élet!" (Milánovics Tibor, Budiszava).
"Heten voltunk testvérek. Még vagyunk hárman. Nyolcvanévesek. Utódom nekem egy fiam, a húgomnak van egy fia, az egyik bátyámnak, annak is volt egy fia, annak van három unokája, kint vannak Magyarországon, elmentek, és a másik nővéremnek is volt egy leánya, az is Magyarban van. Látták, hogy a magyar fiatalságnak nincsen jövője. Egyrészt nem volt jövője, mert alkalmazni inkább a románt alkalmazták, s hogy felszámolták az ipart és kereskedelmet. Abrudbányán iparosok s kereskedők voltunk. Én s a bátyám tímárok voltunk, a másik bátyám mészáros volt. Akkor már nehéz volt, hogy családot alapítsunk, akkor elhúzódtak jobbra-balra. Igaz, hogy én már 40 éves voltam, amikor megnősültem, későre nősültem, itt van a fiam, 46 éves, ő sem nősült, nincsen utód, kihal a Bessenyei ág. Mi Kapás Bessenyeiek vagyunk, II. Rákóczi adta őseimnek a nemesi címert, a kutyabőrt. A fiam itt él, ketten vagyunk csak. Ez a baj. Ketten vagyunk, nincsen utód. Most, mikor minden van, dolgozni dolgoztam, és dolgozom mai napig, a munkából a részemet kivettem, mind csak azért, hogy legyen, legyen, és most hiába van. Éppen azt mondtam, meghalok, s nem nyugodtan halok meg, hogy tégedet nem látlak eljegyezve. Miért dolgoztam én, miért dolgoztak a szüleim, hogy jöjjön egy senki, s beleüljön a vagyonba. Ez fáj" (Bessenyei, Abrudbánya).
"Aztán jött a halálozás. Az orvos meghalt. Szabó Vilmos, Szabó Károly meghaltak. A Balogh család elköltözött, vagy hat gyerek volt, a Sükösd család elköltözött. Mikor Szegedi idejött, még 70-en voltunk. S rövid idő alatt kipusztult a magyarság. Négy éve halt meg, s öt éve elment. Akkor már csak egypáran voltunk. Nyolcan vagy tízen. Azután halt meg Szabó Lajos s a felesége, Szabó Zoltán, Szabó Károly, Szabó Károlyné. S így pusztultak a szomszéd faluk is. A sárdiak is fogytak. Ott is nagyon lecsúsztunk. Alig vannak egypáran. Itt is volt valamikor református pap. Barabás Gábor nevű. Református tanító is volt, iskola is volt régen. Ott is a Fogarassy család népes család volt. Mintha átok lett volna. Vadadi Etus románhoz ment, Vadady Ildi románhoz ment, Fogarassy Babi románhoz ment. Ebben a faluban nem. Itt csak egyedül az egyik Ajtay leány ment románhoz. Az meghalt. A sárdi vegyesek utódai beszélnek magyarul, de hiába, csak románok" (Őry István, Magyarigen).
"Visszatérünk oda, Márton Áron püspök úr mondása, hogy nem a politikusok és nem a katonák nyerték meg Erdélyt, hanem megnyerték a román anyák, akik szültek gyereket, s elvesztették a magyar anyák, akik nem szültek gyereket" (Borbély Márton, Déva).
Reménytelenség, Az életerő fogyása, alkoholizmus
A magyarság vezető helyet foglal el a különböző negatív statisztikákban. Köztünk a legtöbb az alkoholista, köztünk a legtöbb az öngyilkos, s hogy a kábítószerek fogyasztásában még nem vezetünk, azt talán a viszonylagos elmaradottságunk, s az "áru" drágasága okozza. Mert a hajlam, az önpusztítás hajlama bennünk van, azt minden bizonyítja. Egész közösségek vesznek el az önkábításban, önbutításban. Csökken a felelősségtudat a munkában, a családdal szemben, a közösséggel szemben. És mennyi emberi érték vesz el! Beleölik bánatukat, keserűségüket a kábulatba, a mámorba, a nyomorúságba. S minden elveszett ember a közösség vesztesége. S a veszteség kihat az egész közösségre, annak jelenére, s a jövőre is.
"Ez a rengeteg baj, kudarc, vereség. A magyarság hátán csattant, az I., II. világháború, meg azelőtt a török, tatár, német, háborúk. Úgy veszem észre, ez genetikailag is öröklődött, hogy mindig mi szenvedjünk, mindig mi emeljük fel az országunkat. Valószínű, a magyar politikusok belekeverednek mindenbe, nem tudnak egy irányba haladni, mindig a rossz oldalra állnak, ezzel magyarázható, a magyarság nagyon megosztott, képesek vagyunk egymást elárulni, mindenre képesek vagyunk, nem egységes a magyarság. Munkálkodik valami az életünk ellen. A szaporodásban. A magyarság mindenbe belefut, érzi a történelmet. Talán nincs a magyarságnak itt jövője, ezt is ki merem mondani. Most is látszik a káromkodás, ütjük-verjük egymást, semmi előrehaladás nincs. Nem is lesz soha. És még ez a szaporodás is, ez az életcélmutatás. Rádióból tudom, Tocsik Márta 700 millió Ft-ot kapott, mert valami szerződéseket szépen aláírt, másik meg a kukából szedi össze a vacsoráját. Hát kérem, ha a magyar ember kitalálja, hogy nem adok annak hétszázmilliót, de a másiknak is adok egy lehetőséget, hogy egy vacsorája legyen, akkor egy életcél villan fel a magyarság előtt. De amíg így gondolkozik a magyar vezetés, hogy egyiknek hétszázmillió, a másik meg ott a kukánál, addig nem lesz Magyarország. Ahogy Petőfi mondta: »a jognak asztalánál« - akkor jön el a Kánaán. Kérem szépen. Száz vagy ötszáz Tocsik Márta van Magyarországon. De annak is, aki a kukából szed, akkor lesz Magyarország. Akkor lesz életcél, akkor lesz szaporodás, akkor lesz felemelkedés. Addig még tovább fog korcsosulni Magyarország. Tíz-húsz év múlva ez a kis Magyarország is nagy lesz, amennyi magyarság van. Nem tudnak bölcsen gondolkozni a magyar politikusok. Itt a baj. Nem született meg az, aki istenfélelem, Biblia szerint azt mondaná, itt minden magyarnak enni, vacsorázni, ebédelni, ruházkodni, gyereket nevelni, jól érezni magát kell. Nincs ilyen magyar politikus még a láthatáron. Majd ha egységesek leszünk. Mentől több embernek a Kánaánt valamilyen formában biztosítani. Határon innen, határon túl, magyar embernek a szaporodását, fennmaradását, munkalehetőségét, tanulását. Ideadják azokat az összegeket, melyeket egyesek ott aláírnak. Egyesek nagyon jól élnek, mások éhen halnak, vagy az utcán alszanak, hontalanok meg hazátlanok - addig nincs" (Marton Károly, Pacsér).
"Elég jellemző Medvésre. Sok az alkoholista öreglegény. Veri az édesanyját, a legalja az egész társadalomnak, az egész falunak. A presbiterem azt mondta, öt vagy hat van a faluban. Én azt mondom, hogy több. Az alkoholizmus hulláma nemcsak a férfiakat sodorja, sok asszony is belekerül. Az asszony is bemegy a bárba, de én is ismerek kettőt, aki rendszeresen jár be, a falu közössége tudja róla, bemegy, felhajtja a magáét, s megy a dolgára" (Páll Attila, Marosújvár, Nagymedvés).
"Jaj, még ezt is bánom, amíg élek, bánom. Nincs jól! Részeges büdös disznó! Tizenöt éves korától iszik. Nyolcat végzett. Mind jobban s mind jobban kezdett inni. Nincs családja, semmi. Most 34 éves. Úgy éljek, ha van erőm. Hányszor megvert, őrizzen meg az Isten. Nekem semmi semmit sem ér, csak a koporsó, hogy dögöljek meg. A Jóisten az eget, a földet! Az utcákon megy ide-oda, s iszik, s jő haza. Megy segíteni, kap enni s inni. Rendes munkája nincs. Dolgozott, de a részegségért kidobták. Nekem semmi értelme, semmi értelme nincs az életemnek. Nem számít, hogy én vagy ő. Mind a kettőt megüti. Úgyhogy iszik, iszik, s nincs. Kórházban volt. Amíg ott volt, nem ivott. Hazajött, s elkezdte. A pálinka a legnagyobb ellenséged. Ettől vagy lebénulsz, vagy megzavarodol. Nem tudom, kénytelen vagyok, hogy elmenjek innen, s itt hagyjam. A felit a télnek a szomszédokban aludtam a hideg házakban. Kell nekem ez az élet hetvenéves koromban? Ez nem élet nekem. Őrizzen meg az Isten. Szomorú az életem. Be volt zárva a börtönbe, egy évet volt ott. Ez van, más nincs. Ez már nem mindennapi. Majdnem mindennap így csinál. Ha valamit szólsz, vége a világnak" (Csegezi Antiné Sipos Anna, Marosnagylak).
"A gyerekeknek körülbelül egy olyan 30-40%-a szellemileg fogyatékos. Amikor készült a gyerek, akkor ittas állapotban volt vagy a férfi, vagy mind a ketten. S ennek súlyos kihatása volt. Legkevésbé a gyermeket tudom hibáztatni. A szülőket sem tudom hibáztatni. Csak tíz éve történt a változás. Ez alatt a rövid tíz év alatt teljes öntudatváltozást nem várhatunk, hogy öntudatot öntsünk. Hogy az az iskolásgyerek tudjon a magyar történelemről. Ők Iancu de la Hunedoarát (Hunyadi János) tanulnak. Aki megteszi, hogy olyasmit tanítson, ami nem volt a tantervben, az nagy rizikó, az kockára teszi, hogy kirúgják" (Vass György, Sófalva).
"Ez a másik fiunk, az is mit csinált. Jaj! Felakasztotta magát. Összejött az asszonyával, elcsapta, elment a menyecske. Aztán sokat volt beteg az emberem. A torkával volt a kórházban is, hazajött, na, hogy menjen Kolozsvárra. Aztán megállott, nem megyek soha, hozzanak haza meghalva. Itt volt majdnem egy egész nyáron, csak hideg vizet ivott. S akkor az emberem még járt, még ment, de már beteges volt. Mondom, nem kéne menjél. Adj a marháknak, hogy egyenek. Mikor megyen, ott vót künn a fiunk az ajtó mellett. Édesapám adtam, hogy egyenek a marháknak. Na, akkor jó volt. A menyecske nem még jött haza, ott maradott másnap is. Másnap a gyerekek elmentek az iskolába. A kisebbik gyermek mikor megy haza, nézi, a konyhában az apja felakasztva. Fut sírva ide. Futtunk, kiabáltunk, mit csináljunk. Menjenek az anyja után, jöjjön haza. Eljött az anyja haza, s eltemettük. Mit tehetünk? Három gyermekek nekiek is maradatt. Hat unokánk van. A leányok még otthon vannak, járnak az iskolába. Osztán mi lesz velek, kapnak valahol szolgálatot?" (Kolcza Ferencné Czégér Róza, Móric).
Magárahagyottság, a közösségszervezés,a vezető szellemiség hiánya
Egyház és iskola. Pap és tanító. Ők hagyományosan a falusi közösségek irányítói, vezetői. Ezek a lehetséges magyar "intézmények", és ők a tanult emberek. A szellemi kiáramlás elviszi más tájakra az iskolázott fiatalokat. Aki tanul, az elvesz a faluközösség számára. Nemcsak nálunk, így van ez hagyományosan mindenütt. Ám másutt: ott vannak a papok és tanítók, ott vannak a vállalkozók, ott van a vagyonos réteg, a falusi elöljáróság, tekintélyes emberek, a közösség vezetői. Az összezsugorodott szórványaink - különösen a kommunizmus éveiben, amikor hivatalosan is akadályozták az egyház működését, a lelkészutánpótlás képzését - elvesztették papjaikat, s az önálló iskolák megszüntetésével, a magyar oktatás célirányos felszámolásával, elsorvadásával tömegesen vesztették el tanítóikat. A faluvezetésből is rendre kihulltak a magyarok, nemcsak etnikai okokból, hanem a tulajdon szétzúzása-megsemmisítése révén való periferizálódásukkal. Romániában nehezíti a helyzetet a több település összevonásával kialakított falusi adminisztráció is. A latin tengerben szigetként lévő magyar települések elvesztették önállóságukat, hozzácsapták őket a többségi falvakhoz, s az így három-öt helységből kialakított községeknél mindig szempont volt az is, hogy ott a magyarok lehetőleg kisebbséget képezzenek, s ne érvényesíthessék érdeküket a vezetésben sem. Olyan falvaink is vannak, ahol csak a néptanácselnök és a rendőrök románok. A vezetők nélkül maradt, magára hagyott ember nehezebben küzd meg gondjaival. Lassan elveszti öntudatát, elfelejti saját értékeit, melyeknek tudata megtartóerőt adhatna. Kiszorulnak a politikából is, mások uralkodnak felettük. Mások adják azokat a vezetőket, akik ellenük dolgoznak, az ő megszűnésükre törnek.
"A történelemtanárom volt a lévai alapiskolában Ganczi Béla. Mikor nyolcadikosok voltunk, s ballagás előtt voltunk, bejött az osztályba, s azzal búcsúzott, fölírt négy M betűt a tábla sarkára. Figyeltünk, hogy most mi lesz. Felírta, letette a krétát, s nézett minket. Tudjátok mit jelent? Maradj Meg Mindig Magyarnak! S kiment. Mi aztán ezután a ballagás után felmentünk gimnáziumba, visszacseng nekem, de azóta is olyan erősen, úgy átélem azt a hangulatot, mikor ez előjön. Ezt a társaságot tudnám sorolni sorban, akikkel egy iskolapadban ültünk. Nagyon sok vegyes házasság van, és sok osztálytársnak a gyereke szlovák óvodába jár, az nem fog már magyar iskolába jönni. Ami megrázó, hogy egyik volt osztálytársammal én a magyar óvoda mellett találkoztam, mert egy épületben van a szlovák és a magyar óvoda. Az épület mellett találkoztunk. Mondom: nem is tudtam, hogy idejár a kicsid. Biztos ismered a feleségemet, mert ő a magyar óvónő. S akkor kiböki, hogy nem, mert ő ebbe a szlovák felébe viszi. Főleg a lányok körében tudnék több példát mondani. Ehhez hasonló van még négy-öt, ha nem hat, akik vidéken élnek, falun vannak, a gyerekekről kellene, hogy halljak, mert tudom, hogy ott nincs magyar iskola, s akkor itt kellene, hogy járjanak. Nagyon kicsi hányada maradt meg magyarnak. És ez csak egy osztály! S azóta ilyen tanár sincs! A négy M betűvel, ilyen útravalóval sem nagyon engedik el mostanában a diákokat. Nem lehet a Ganczi Bélá-s hangulatot visszahozni" (Göböl Sándor, Léva).
"Hát igen. Félünk, meg vagyunk hunyászkodva. Nincs benne a pedagógusok értékrendjében, hogy a magyarságtudatot kellene építeni, fejleszteni. Ők ilyen képzést nem kaptak. És ugye mindenki minimalizálja a tevékenységét vagy annak a hatékonyságát. Más, ha egy traktorista azt csinálja meg, amit igazán muszáj. De hogy egy pedagógus tegye ezt, az egy nagyon veszélyes dolog. Vészhelyzetben vagyunk" (Maga Ferenc, Zsére).
"A politikusaink nem fektetnek kellő hangsúlyt a magyar iskolarendszer kiépítésére, s ezért ők a fő rudasok abban, ami történik. Lehet szórványban valaki, ha érzi, hogy van neki egy politikai vezető rétege. Ha kormányban van, duplán felelős, ha nem kormánypárti, akkor is állandón ott vagyok, s tartom a hátamat, és csiholom a tüzet, és verem a vasat, melegen tartom az egészet, erre használja fel az életét, mint ahogy a kőműves arra, hogy építi a házat, a tanító arra, hogy tanítja a gyermeket, a politikus, hogy megtartja a nemzetét. A politikai látáskörét szélesíti, tisztítja a népének, a nemzetének. Megtanítja őt arra, hogy érezze, miért is vagyok az, ami vagyok, tudjon büszke lenni magára. Van egy ilyen mondás is: Elpusztítani egy nemzetet el lehet, de legyőzni nem, ha olyan vezetője van. Mert léteztek filiszteusok is Góliáttal, de léteztek kisebbség zsidók egy pásztor bácsival, s győzelemre lehetett vinni az egy isten hitét. Hiányzik az a Dávid, aki úgy helyt tudna állni nemzeti vonalon. Számunkra igazán egy volna igazán fontos, az iskolarendszer, s a magyar iskoláztatás. Ezt az egyet kellett volna kitűzni célul, mert csak ez az egy tudja megmenteni az itteni magyarságot" (Földessy László, Zsére).
"Én alapiskolát itt Léván végeztem, a tanítóim nagy része abszolút semmilyen magyarságtudattal nem rendelkezett. Volt olyan tanítónőm, tanárnőm, sosem felejtettem el, megdöbbenéssel hallgattam végig: ti már nyolcadik osztályos nagylányok vagytok, aztán most már ha majd párt választotok, szlovák fiúhoz kell menni, így, szó szerint ezt elmondta, hogy szlovák fiúhoz kell menni. A körítésre nem emlékszem, de annyira megdöbbentett, és annyira mélyen érintett. És az, hogy itt például a lévai magyar alapiskolában nagyon sok tanító, akinek a családja már teljesen szlovák, a gyerekeit szlovák iskolába járatja, az milyen magyarságtudatra nevelje az én gyermekemet. Egy ilyen pedagógus. És történelmet tanít például. Hát attól fogja az én leányom megtanulni, hogy ki volt Árpád és ki volt Szent István, és mi a magyar sors? Hát semmit, semmit! És akkor még nem lehet az ember nyugodt még a magyar iskolába járatott gyermekei felől sem. És akkor hol vannak, akiknek már magyar iskola sincs?" (Pásztori Attiláné Erdélyi Márta, Léva).
"Itt volt Újvidéken az itteni magyarságnak a központja, itt voltak az értelmiségiek, a csúcsértelmiségiek. Az újvidéki csúcsértelmiségnek itt volt a Fórum Ház. A magyar kar az egyetemen. Akkor Hungarológiai Intézet, annak a munkatársai, azoknak is a gyerekei. Éppen ezek a csúcsértelmiségiek sokszor szerb iskolába adták a gyerekeiket. A tömbmagyarságból ideszivárgott magyar értelmiség az adta fel leghamarabb magyarságát, a magyarságtudatát. Legalábbis azt a magyarságtudatot, amit bele kellett volna nevelnie a gyerekekbe" (Sipos Sándor, Piros).
"Ötödiktől Újvidéken jártam iskolába. Volt olyan, hogy a sportesemények kapcsán persze hogy a magyaroknak szurkolunk. Ő pedig azt mondja nekem, te nacionalista vagy, Jugoszláviában élsz. Csúcsértelmiségi gyerek volt, abba a klikkbe tartozott. Előbb jugoszláviai vagyok, utána lehetek magyar. `91-ben úgy hozta a sors, hogy az első puskalövésre úgy elhúzta a csíkot Budapestre, s ott a Pesti Hírlapnál dolgozott. Annyiszor gondoltam magamban, írok a főszerkesztőnek, ezt ha befogadjátok, aki előbb vallotta magát jugoszlávnak, mint magyarnak. Tudjuk, a Pesti Hírlap kimondottan magyar irányzatú volt, nacionalista, a Horn-kormány meg is szüntette. Te ott újságíró vagy, s engemet megvádoltál nacionalizmussal, s te mindjárt az első puskalövés után elhúztad a csíkot, én meg itt maradtam" (Nagy László, Piros).
"Nekem olyan matematikatanárom volt, hogy matematikát nem sokat tanultam, nem az ő hibája volt, az enyém, hanem magyarságtudatot igen. Viszont ismerek olyan magyar szakosokat, aki eltanítja az órát, hazamegy, nem törődik se kultúrával, se semmivel. Tehát tisztán embere válogatja. Nemzeti tudatra program nem is lesz, elméletileg olyan nem is lesz. Nemcsak a magyartanár, a magyar nemzetiségű tanár, fizikus, akármi tud öntudatra nevelni, ha akar. A sors iróniája, hogy az említett matematikatanár unokája már nem beszél magyarul. Nagyon nehezen élik meg, azt tudom, de ilyen az élet" (Bolyós Géza, Kismulyad).
Elfeledkezünk alapvető dolgainkról. Ha azt akarjuk, hogy működjenek, legyenek, hogy puha kenyerem legyen, akkor el kell mennem, azt akarom, hogy legyen egy magyar újság az újságárusnál, akkor el kell mennem, meg kell vennem azt a magyar újságot. És meg a magyar könyvet. Új emberek jöttek, másképp látják az egészet. Ha követeljük, hogy magyar iskola legyen, akkor legyen! Legyen gyerek, és akkor magyar iskolába kell íratni. Ma már ott tartunk, hogy összeverekedett a két gyerek, mert összekülönböznek az iskolában. Szlovákul veszekednek, de az anyjuk-apjuk magyar. Felmennek a színpadra, s magyarul mondja, de egy szót se tud magyarul, megtanulta és mondta, és magyarul énekel. Egy se íratta magyar iskolába a gyerekét a szomszédjaim közül, egy se. Nem vehetek tőlük példát. Én még most is a `92-ben született Rita gyerekemet, aki a negyedik gyermek, tavaly beírattam a magyar iskolába. És egyedül jár egy osztályba, hogy nehogy a tanítónak megszűnjön a fizetése, az állása" (Maga Ferenc, Zsére).
"Nem volt, aki ezt a közösséget védje, aki ennek a közösségnek gondját viselje. Ez egy tragédia, szörnyű tragédia, rettenetes tragédia. Itt már mindennek vége. Itt már befejeződött. Ez már odavan. Szeretni kellett volna ezt a népet, áldozatot kellett volna hozni ezért a népért, valamit, valamit, csak egy kicsit, csak egy nagyon-nagyon keveset..." (Legendi Margit, Zalatna).
Az ősök hitének, vallásának feladása, elvesztése...
Ezzel záródik le a kör, ezzel fejeződik be az asszimiláció. Az ősök hitének, vallásának a feladásával, elvesztésével. Szinte törvényszerű jelenség a szórványokban. A nyelvüket vesztett egyének, közösségek egy ideig - legalább egy generáción át - még megőrzik a vallásukat. Sőt, arra is nem egy példa van, vegyes házasságokban a házastárs tér át a magyar vallásra, a református, unitárius vagy római katolikus hitre, olyan erős még a vallási öntudat. De mégis: ez az utolsó lobbanás. Ez az utolsó jele az immár egykorú nemzeti hovatartozásnak. Innen már csak egy lépés, és jön a vég, a teljes asszimiláció. A következő generáció már leveti, elveti az ősi vallást is. A harangjaink elhallgatásával megszűnik az utolsó kötelék is, mely a nemzethez kapcsolt. A nyelv, a kultúra, a nemzeti tudat, az identitástudat elvesztése után vesz el a vallás, vesz el az emléke is annak, hogy valamikor magyarok voltunk, s feloldódunk az idegen tengerben. Ez a folyamat, mely azonban csak ott érvényesül így, ebben a formában, ahol a magyar vallás külön vallás, megkülönböztető jegy. Mert ahol azonos vallás a többségiekkel, ott megfordulhat a sor. A vallás beolvasztó eszköze is lehet a hatalomnak. Ez történik Horvátországban, Szlovákiában és a moldvai csángóknál a római katolikusokkal, Szlovéniában az evangélikusokkal, s Felvidék bizonyos részein, ahol egész református gyülekezetek szlovákosodtak el, velük is. Ezért nem engedi meg a hatalom a magyar római katolikus püspökség létrejöttét Felvidéken, a magyar misét a csángóföldön, s ezért követelik az asszimilált római katolikusok a román misét Erdélyben. Az ő katolikusságuk már nem megtartóerő, hanem hídfő, melyről lehet bomlasztani, harcot lehet indítani a magyar nyelv és a magyar identitástudat ellen. De akár így, akár úgy, a vallás, a magyar vallás megszűnésével véglegessé válik az asszimiláció.
"Ha a Jóisten valakit reformátusnak, ortodoxnak vagy katolikusnak adott erre a világra, abban maradjon meg! Mert ajándékba kapta. S azt ha nem őrzi meg, akkor jön a Jóisten, és a számonkéréssel, amit Ézsaunak mondott, neki is azt mondja: Ézsaut megvetettem, mert az áldást elvetette magától. S Jákobot megszerettem. Erre a jákobi kijelentésre figyeljünk! Minket ez foglalkoztat, amit Ézsautól látunk, s amit Isten tanúsított vele szemben. Aki életét elveti, aki nemzetiségét megtagadja vagy átváltja, vagy vallását átváltja, azt Isten megveti. S erre számos lehetőség van, mert járnak házalni a nemzetiségért is és vallásért is, hogy váltsák át, mert nincs semmi haszon abban, s nincs semmi áldás benne, mert ott van a jobb, és úgy lesz a boldogabb az ő jövője, ha odamegy, s a környezet hatása erre biztatja, segíti őket" (Szász Ferenc, Pusztakamarás - Kissármás).
"Gabodon nincsen egy magyar sem. Most már azok is elkorcsosodtak. Vettek magyart Csúcsról. Csúcsi asszonyokat vettek a gabodi román fiúk. Elhagyták a vallásukat. Itt a faluban is van egy, Nagylakon laknak. Magyar leány, s átkeresztelkedett a román templomba. A fiú idevaló. Átkeresztelkedett románnak. Ez nem jó dolog, én azt mondom. Mikor konfirmáltunk, megmondta a tiszteletes úr, hogy ez vétek" (Fehér Samuné Szabó Rózi, Maroscsúcs).
"Nagyon nagy az elszívás. A család egy román közösségben lakik, ott van egy leány, jó kapcsolatok kötik őket egymáshoz, barátok, meghitt viszony van közöttük, és jön a kapcsolat, a házasságkötés, és megtörténik. Hozzánk eljönnek, mert református voltam, és úrvacsorával is éltem, és az esküvővel lezárul talán minden további kapcsolat. Megszületik a gyermek. Tegyük fel, megkeresztelik, de a gyermeket magyarul nem tanítja meg egyik szülő sem. Beszéltem olyan vegyes házasokkal, idősebbekkel, fiatalabbakkal is, általában ugye a román fél a magyar élettársnak a nyelvet nem tanulja meg 99,99%-ban ez így van. Nagy dolog, ritka eset, két vagy három esettel találkoztam lelkipásztorságom 40 éve alatt, hogy a román ajkú fél a magyar ajkú élettársnak a nyelvét megtanulta. Mondtam az ilyeneknek, örvendek, mert itt látom, hogy a szeretet kölcsönös. Tisztelik egymás nyelvét, nemzetiségét és vallását is. És azért tanulta meg egyik a másikának a nyelvét. Vagy ahol nem tudják egymás nyelvét, s református az egyik valamelyik szülő részéről, ezt megmondom nekik. Én az élettársakból indulok ki. Hogyha egymás között ennyi év után a házasságkötésnek belső lelki szálak fűzik őket össze, akkor illik egymásnak a nyelvét megtanulni. És ez, mondom, nálam egy értékmérő eszköz. Én rögtön onnan indulok el. És hogyha itten pótolnivaló maradt még, adósság, törlesztenivaló, akkor azt mondom, hogyha szeretik egymást igazán, szívük-lelkük mélyéből, akkor egymás nyelvét kölcsönösen tanulják meg, és úgy becsüljék egymást, és arról tegyenek bizonyságot, hogy az a gyermek is mind a két szülőnek tanulja meg az anyanyelvét. Három esetben találkoztam ilyennel 40 év alatt. A román hatás akkora, a környezet hatása, hogy alkalmazkodik, mindent felad" (Szász Ferenc, Kissármás).
"Megvetettként hurcolják, cipelik - mint Krisztus a keresztjét - nyelvüket, hitüket. És az a nagy hatás, ami az egyszerű embert magával tudja ragadni, mindent elfelejtet vele, hogy ki ő és honnan jön. Ami nemzeti öntudat van bennük mégis, annyira elég, hogy egyik-másik a sziklára nőtt fenyőként egymagában marad abban a családban, melynek mint édesanya 8-9 gyermeket szült, de a gyermekeivel nem beszélt egyáltalán anyanyelvén, de ő megmaradt annak, aminek született, aminek keresztelték, és annak is fog meghalni (Szász Ferenc, Kissármás).
"Annál siralmasabbat nem tudok elképzelni, mikor elmegyek temetni, s szétnézek a gyülekezetben: Istenem, csak a halott és én vagyunk magyarok. Akkor nekem milyen nyelven kell szolgálnom? Lehet, abban a családban ő az egyetlen magyar. A feleség vagy a férj vagy az unokák vagy a gyerekek nem is beszélnek egyáltalán magyarul. És csak ő tartozott ide az egyházhoz! És a nemzethez!" (Márkos Ervin, Fogaras).
"Mindig azon töröm a fejemet, ha meghalunk, mi lesz ezekkel a templomokkal. Ez a katolikus templom 700 éves. Az unitáriusok kezébe került egy időben, Mária Terézia adta vissza. A másik, a református `48 után le volt égve. Az unitárius már elment... Omlik össze... Vége..." (Suflárzki Lajos, Abrudbánya).
Forrás: http://epa.oszk.hu/01300/01343/00007/latlelet.html
